Zalai Hírlap 1961. július 9. 8. oldal

A miklósfai doktor,
az Érdemes orvos

Semmi mesterkéltség sincs benne. Minden mozdulata természetes, egyszerű, — ahogyan üdvözöl, ahogyan a hűvös szobába invitál, ahogyan beszéd közben inas kezeivel meg-megsimítja az asztalterítőt. Csendes derű árad szeméből, szinte várom a megnyugtató szavait:
— Óh, semmi baj, nem kell félni! — mintha csak valamelyik riadt betegét csillapítaná.
Ilyennek látják őt mindig, akár a rendelőben gyógyítja a testi bajokat, akár a családokhoz megy békíteni az egymással pörlekedő férjeket, feleségeket.
Fáradtságnak jelei sem mutatkoznak rajta, pedig dr. Szentendrey Edgár Valér körzeti orvos 1886-ban született. Életének háromnegyed évszázados évfordulóját november 17-én tölti be.
S még mindig dolgozik!
— Azért, mert engem a munka éltet.
A mondat patetikus, s ő pátosz nélkül mondja.
Szívéhez nőtt a falu
Éppen 36 éve gyógyítja a miklósfai körzet betegeit. Hívásra jött erre a vidékre, mely kezdetben csalódást okozott neki. Mindenütt az elmaradottságot, az egészségtelen körülményeket látta, büzölgő mécsvilágnál vizsgálta olykor betegeit, lábszárig ragadós sárban rótta az utat, ha „hívása” volt.
— De megszerettem az embereket. Bajaikkal, gondjaikkal együtt ismertem meg őket, jólesett segíteni rajtuk, s lassanként a szívemhez nőttek a tájjal, a vidékkel, a körzettel együtt. Ezért nem tudtam megválni később ettől a környezettől.
Pedig az életútja vándorlással kezdődött. 1913-ban Kolozsváron szerezte az orvosi diplomát, majd két évig a pozsonyi kórházban „szolgált”, járt már Németországban, Ausztriában, Romániában és Csehszlovákiában — volt alkalma tapasztalni a különbséget a vidék és a város között.
— Érdekesebb, szebb lett az élért itt is a felszabadulás után. Azóta több mint hatvan ház épült itt, világos, nagy ablakokkal, egészségesen lakhatnak benne a családok. S ebben én gyönyörködöm. Eszembe jut a régi idő, amikor a házakban tanyázott a tüdőbaj, s azóta ezt a veszedelmet is leküzdöttük. Hogyan hagyhatnám el a vidéket hát?
Kerékpáron is lehet
Sokat fáradozik a betegeiért. Tavaly például térdig érő hóban éjjel gyalogolt Liszóra egy szenvedő emberhez. Ellátta a beteget, s a viharlámpával kezében haza indult. Fele úton eszébe jutott egy jobb gyógymód, s hiába volt hideg, fagy, sötét — ő visszament Liszóra. "Valamikor éjjel két óra tájban érkezett haza, csendesen lefeküdt, hogy ne zavarja a házbelieket.
Erről az esetről sokat beszélnek a faluban.
Hogy mivel közlekedik? Néha motorral érte jönnek, néha autóbuszra ül, de legtöbbször a hűséges kerékpáron meg gyalogszerrel teszi meg az utat. De zúgolódni még sohasem hallották őt.
Ezek a gondolatok jutnak eszembe, míg ő csendesen beszél a múltról, a jelenről, nemcsak a fiatal orvos mai követelőző szemléletéről, a fakosi cigánygyerekeknél alkalmazott sikeres gyógymódról, dr. Issekutz professzor tudományos munkásságáról, a korabeli babona elleni küzdelméről — alig győzöm jegyezni.
Öregség?
Még messze van!
— Hány embert gyógyított meg idáig?
— Gondolom, ezreket. De nem a szám a fontos ilyenkor, hanem az, hogy a régi hagyományos betegségeket teljesen száműztük a vidékről. És harcolunk a rák meg a járványos májgyulladás ellen. Ennél a két területnél is gyorsabb gyógymódot kellene elérni.
— Talán kutatómunkával is foglalkozik?
— Igen. Mindig érdekelt a belső elválasztású rendszer betegségeinek kutatása. Sohasem mulasztottam el a vonatkozó irodalmat, a legújabb eredményeket tanulmányozni. Ha majd olyan öreg leszek, hogy nehéz a mozgás, akkor kutató laboratóriumban szeretnék dolgozni. Csakhogy... itthagyni az embereket? Az ember mindig a távlatokra gondol, amelyek még ezután jönnek. Hát szabad ilyenkor az öregségre gondolni? Nyugdíjba? Nem, azt még nem!
„Tisztán, jámboran"
A múlt szombaton vette át Budapesten az Érdemes orvos kitüntetést. Néhány nappal ezelőtt pedig a járási, pártbizottság fejezte ki elismerését Szentendrey doktornak példamutató, szorgalmas tevékenységéért.
Mit mond erről ő?
— Nagyon, nagyon boldog vagyok! Köszönöm a megbecsülést, és szorgalommal viszonzom azt.
Búcsúzunk.
S akkor szembe villan az az egy sor, amit nála olvastam egy vaskos kötetben a görög Hippokrátesz által szövegezett régi orvosi esküből:
„Tisztán és jámboran őrzöm majd meg életemet és mesterségemet...”
VÉKONY GYULA