Szavak a falakon, mesélő kanizsai táblák

A Halis István Városi Könyvtár 2022-ben programot indított „Szavak a falakon, mesélő kanizsai táblák” címmel, azzal a céllal, hogy a város utcáin sétálók (itt lakók, itt dolgozók, itt tanulók, turisták, véletlenül idevetődők) okostelefonjaik segítségével megismerkedhessenek a város történetével, érdekességeivel. A programunkba bekerülő emléktáblákon elhelyezett QR kódok segítségével a táblák szövegéhez kapcsolódó, erre a célra megszerkesztett internetes könyvtári tartalmakat böngészhet okostelefonján az utcát járó érdeklődő. Honlapunkon ezeket az internetes tartalmakat olvashatja.

 

Jazztörténeti emlékpont Nagykanizsán

Ady Endre utca 6.

A Nagykanizsai Jazz Klub megalakulásának 50. évfordulóján avatták fel Magyarország első jazztörténeti emlékpontját. Az emlékpont Nagykanizsán az Ady Endre utca 6. szám alatt található. Az emléktábla az 1972. február 22-én alakult jazz klubnak állít emléket, ami az Erkel Ferenc Olajipari Művelődési Házba kezdte el működését. Az emléktábla alkotója Béres János Vajda Lajos-díjas szobrászművész.

A Nagykanizsai Jazz Klubot dr. Beke Árpád orvos és Pék Pál tanár alapította többségében helyi szórakoztatóipari zenészek, ügyvédek, orvosok, tanárok és középiskolás diákok részvételével. A programok létrehozását az akkori Városi Tanács és később a Fegyveres Erők Klubja (FEK) is támogatta. Ennek eredményeként a Magyar Rádió támogatásával 1973-ban megrendezték Nagykanizsa első jazz fesztiválját. A helyi jazz klub magas színvonalú tevékenységének elismeréseként, a Magyar Zeneművészek Szövetsége keretein belül működő Jazz Szakosztály Nagykanizsát jelölte ki a Nyugat-dunántúli régió jazz központjának. A Nagykanizsai Jazz Klubnak fénykorában több mint 110 tagja volt. A helyi jazz klub kezdetben ismeretterjesztő előadásokat, filmvetítéseket, koncerteket, lemezbemutatókat tartott, valamint kirándulásokat szervezett hazai és nemzetközi jazz fesztiválokra 1988-ig.

Ezt követően a város több pontján különböző feltételek és működési viszonyok mellett jellemzően koncerteket szerveztek és szerveznek jelenleg is. Ezek helyszínei a Hevesi Sándor Művelődési Központ, később a Kanizsai Kulturális Központ intézményei, a helyi zeneiskola, a Honvéd Kaszinó és Tiborcz Iván Cserfői Jazz klubja voltak. A helyi jazz klub működéséről bővebben Halász Gyula: Jazz Kanizsán című könyvében olvashatnak.

2022. május 5. QR kód ünnepség Nagykanizsán a Nemzetközi Jazznapon
 

A magyar szabadságharc emléktáblája a Zrínyi Iskola falán

Ady utca 9.

A táblát 1948. április 29-én helyezték el az Ady utca 9. szám alatt álló iskola falára. Az emléktáblát a Polgári Leányiskola állította, amely akkoriban az Ady utcai épület falai között
működött. Az eseményről a korabeli Zala is röviden beszámolt.

A táblán olvasható felirat mára már kissé megkopott: 
A magyar szabadságharc emléke örökké él a tanulóifjúság szívében. 
“Haza és szabadság, ez a két szó, melyet
Először tanuljon dajkától a gyermek.” 
Petőfi Sándor
1948. május 1.

Az emléktáblát létrehozó leányiskolát 1891-ben alapították, 1928 után (gróf) Zrínyi Ilona nevét vette fel, 1948 után Ady Endre nevét, 1980-ban pedig összevonták a régi Polgári
Fiúiskolával, a Zrínyi Miklós Általános Iskolával. Az épület mai napig otthona az iskolának. A Kanizsán méltán híres Tarnóczky Attila gyűjtőmunkájának köszönhetően bővebben is olvashatunk az épület történetéről a Hol, mi? adatbázisban.

A rendszerváltás utáni években hagyománnyá vált, hogy minden év márciusában emléktúrát tartanak a városban, és végigjárják, megkoszorúzzák a szabadságharc kanizsai emlékhelyeit: szobrokat, táblákat, sírokat. Az emlékező séta egyik állomása a Zrínyi Iskola falán található emléktábla is.

Kanizsa jelentős szerepet töltött be a forradalom és a szabadságharc nyugati-délnyugati eseményeiben. A drávai védvonal központja volt, a Mura menti magyar csapatok bázisa.
Többször került horvát és osztrák megszállás alá. Jelassich a horvát fősereget vezetve a városon át vonult az ország belseje felé. A város lakossága helytállt a harcok és a megszállások ideje alatt - egyszer fel is lázadt a horvát megszállók ellen - és komolyabb
veszteségek nélkül vészelte át az egy - másfél esztendőt. Az város vezetése nem cserélődött le a szabadságharc alatt és utána sem, így helyi megtorlásokra nem került sor. 
A város 1848/49-es szabadságharcban való részvételével számos könyv, tanulmány foglalkozik. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhetőek, illetve az interneten is olvashatóak:
- Cser József: Nagykanizsa a szabadságharc alatt
- Halis István: A forradalom alatt. In: Szines mozaik Nagy-Kanizsa történetéből.
- Barbarits Lajos: Nagykanizsa a szabadságharcban. In: Barbarits: Nagykanizsa. 1929
- Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848-49-ben In: Nagykanizsa városi monográfia 2. kötet.

A kanizsai (és a zalai) férfiak a 48-as gyalogezredbe voltak besorozva, annak 1798-as felállítása óta. Az ezred részt vett a szabadságharcban is, bár helyzete, hadra foghatósága bizonytalannak volt mondható, hiszen közösen felállított császári és királyi sereg volt.

Önkéntes csapatok is harcoltak a szabadságharcban, akik részt vettek az országos eseményekben, és katonáit Zala vármegye adta. Az önkéntes nemzetőr zászlóaljak jelentős része 1848. szeptemberétől hivatásos honvéd zászlóaljakká alakultak át. A 47. Honvéd
Zászlóalj részt vett Buda ostromában, egyik parancsnoka a kanizsai Inkey Kázmér volt.
Az 56. Honvédzászlóaljt részben önkéntesekből, részben nemzetőrökből sorozás útján állították fel. A harmadik nagyobb alakulat a 7. Honvédzászlóalj volt. Ezeken kívül még létrejöttek kisebb csapatok, alakulatok is. 
A szabadságharcban harcoló kanizsai (és az összes zalai) katonák névsora megtalálható Novák Mihály: Zalavármegye az 1848-49. évi szabadságharczban című munkájában. 1906-ban jelent meg először, de napjainkban is kiadásra került reprint kiadásban. A városi könyvtárból kölcsönözhető.

A Thury György Múzeum gyűjteményében található egy 1848-as honvédzászló. Azt sajnos nem lehet tudni, hogy melyik egység zászlaja volt, mert a II. világháború során a zászló adatait tartalmazó leltárkönyv megsemmisült.

 

Zemplén Győző emléktáblája a Széchenyi téri szülőházán

Széchenyi tér 2.

 

Az emléktáblát 1966-ban, Zemplén Győző halálának 50. évfordulóján állította az Eötvös Loránd Fizikai Társulat és a város a Széchenyi tér 2. alatt álló ház falára. A híres fizikus egykori szülőházat már lebontották, de a helyére felépített épületre is visszahelyezték a táblát. A Tarnóczky Attila által létrehozott Hol, mi? helyismereti adatbázisban látható egy fénykép a házról, melyben Zemplén Győző született. 

A márvány emléktáblán az alábbi felirat szerepel: „Ebben a házban született dr. Zemplén Győző (1879–1916) az elméleti fizika professzora, a folyadékok és az elektromos tér mozgásának nagyhírű kutatója. Nevét a lökéshullámokra vonatkozó Zemplén-tétel őrzi.”

Zemplén Győző 1879. október 17-én született Nagykanizsán. Apja, Danitskó (Danyicskó) János távirdai tiszt volt a városban, aki 1881-ben magyarosította nevét Zemplénre. A foglalkozásából kifolyólag a család gyakran költözött, Kanizsán is csak pár évet töltöttek. Zemplén Győző elemi-és középiskolába már Fiumében járt.
A Budapesti Tudományegyetem Eötvös József Kollégiumának hallgatójaként folytatta egyetemi tanulmányait.  Ekkor írta meg “A gázok súrlódása” című munkáját, mellyel Pasquich-díjat nyert el. Ezen a területen végzett további kutatásaiért 1901-ben Than Károly-díjjal jutalmazták. 1902-ben doktori címet szerzett Eötvös Loránd tanítványaként, 1908-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 1912-től a tudományegyetem elméleti fizika tanszékének tanára volt. Kutatásai során a relativitás-elmélettel és a radioaktivitással is foglalkozott, rendszeresen publikálta kutatási eredményeit. Zemplén-tételként tartja számon az szakirodalom azt a felfedezést, hogy a hidrodinamikai lökéshullámok csak kompressziós (sűrítő) hullámok lehetnek. Nemzetközi hírnevét a nem hagyományos mozgásokról írt tanulmányával szerezte, mely a matematikai tudományok enciklopédiájában jelent meg.

Életműve csonka maradt. Önként jelentkezett az I. világháború idején katonának. Az olasz frontra vezényelték, ahol az ütegek helyének megállapítására hangbemérő módszert dolgozott ki. 1916. június 29-én vesztette életét az asiagói csatában. (Forrás: Kanizsai enciklopédia)

Ideiglenesen a harctéri temetőben temették el, majd a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. A halálát Kalmár Zoltán harctéri megfigyelő, hadapród rögzítette a naplójában (kicsit lejjebb görgetve találhatja az oldalon). Kalmár a műegyetemen diákja volt Zemplénnek, a háború után Nagykanizsán telepedett le, és a város legjelentősebb építési vállalkozója lett a két világháború között.

A fizikus emlékezetét számtalan tárgyi és szellemi emlék őrzi a városban. Utcát (a város keleti részében, egy ideig önálló lakótelepként is ismert volt) és (azóta megszűnt) általános iskolát neveztek el róla. A Batthyány Lajos Gimnázium 1970-től minden évben fizikaverseny rendez a tiszteletére. Az iskola udvarán áll 1974 óta Zemplén Győző mellszobra, mely Szabolcs Péter alkotása.

Az iskola 2004-ben kiadott egy könyvet a fizikusról, Zemplén Győző Emlékkönyv címmel. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető.

Zemplén Győző halálának 100. évfordulója alkalmából a Magyar Tudomány című folyóiratban részletes tanulmány jelent meg Zemplén Győző életéről és munkásságáról, a szintén nagykanizsai kötődésű Kovács László fizikus tollából.

 

Fejtő Ferenc emléktáblája Csengery úti szülőházának a falán

Csengery út 22.

 

Az emléktáblát a Fejtő Ferenc Alapítvány, Nagykanizsa város önkormányzata és Fejtő Ferenc barátai, tisztelői állíttatták a történész és kritikus Csengery út 22. szám alatt álló szülőházának falára, születésének 100. évfordulója alkalmából. A 2005. augusztus 30-án tartott táblaavató ünnepségről a Zalai Hírlap és a Kanizsa Újság is beszámolt.
A táblaállítás programját a Nagykanizsai Zsidó Hitközség szervezte, részt vett rajta a Mazsihisz akkori alelnöke, dr. Feldmájer Péter, Konrád György író és Charles Fejtő, a kritikus fia is. A táblát a Munkácsy-díjas tervező és alkotó, Péter Vladimir, valamint Ádám Krisztián készítette.

Az emléktáblán az alábbi felirat olvasható: "Polgár vagyok, mert kissé szeretem ellenségemet, többre becsülöm a vitát a tannál, s csak olyan szellemi rendben érezném magamat egészen jól, amely a kételkedés szabadságát törvényesen biztosítaná. Fejtő Ferenc 1909-2008 Nagykanizsa-Paris"

Fejtő Ferenc 1909. augusztus 31-én született Nagykanizsán, Fischel Fülöp Ferenc néven, Fischel Lajos könyvnyomdász fiaként és a néhai Fischel Fülöp lapkiadó, könyvnyomdász unokájaként. 1927-ben tett érettségit a Piarista Gimnáziumban. A numerus claususnak köszönhetően nem vették fel az Eötvös Collegiumba, így a Pécsi Tudományegyetem magyar-francia-német szakán kezdte meg egyetemi tanulmányait. Később áttért a katolikus hitre, és Budapesten tanult tovább. Itt találkozott az illegális kommunista mozgalommal és a szociáldemokrácia eszméjével; József Attilával, akivel barátságot kötött, és megalapították a Szép Szó című folyóiratot. 1938-ban megvádolták osztályharcra való buzdítással és pert indítottak ellene. A letartóztatás elől Franciaországba menekült, és végül ott is lelt új otthonra. A 2. világháború idején részt vett a francia ellenállásban, miközben a családját Magyarországon, a holokauszt során szinte teljesen kiirtották. A háború után a párizsi magyar sajtóirodát vezette, majd közel 30 évig az AFP francia hírügynökségnél dolgozott, a kelet-európai országok eseményeinek tudósítójaként. 1955-ben francia állampolgár lett. Nagy szerepe volt abban, hogy a franciák hiteles tájékoztatást kaptak az 1956-os magyar forradalom eseményeiről. Új hazájában az egyik legjelentősebbnek tartott Közép-Európa szakértővé vált. A náci, majd a kommunista diktatúra elleni harc elkötelezett európai gondolkodója volt haláláig.
A Francia Becsületrend Lovagja, megkapta az Osztrák Köztársaság Becsületrendjét és a „Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje a csillaggal” kitüntetést. Budapest és Nagykanizsa is díszpolgárává avatta. 2003-ban a magyar-francia kulturális kapcsolatok építésében betöltött szerepéért Széchenyi-díjat kapott.
2008. június 2-án hunyt el Párizsban, majd Budapesten, a Fiumei úti sírkertben helyezték örök nyugalomra.
A temetést követően a szülővárosa is elbúcsúztatta díszpolgárát. Az eseményről a Zalai Hírlap és a Kanizsa Újság is tudósított.
Utolsó párizsi otthonának falán szintén helyeztek el emléktáblát, melyet a párizsi Magyar Intézet szervezett. Az ünnepélyes táblaavatón részt vett Nagykanizsa város akkori polgármestere, Marton István is.

Fejtő Ferenc 100. születésnapja alkalmából Földes Anita újságíró és segítő munkatársai honlapot hoztak létre a tiszteletére, életének és munkásságának megismertetésére.
Könyvei megtalálhatóak a Halis István Városi Könyvtár gyűjteményében is. Fejtő Ferenc kanizsai iskolás éveiről és a város oktatási viszonyairól szól Karády Viktor szociológus tanulmánya. Mikrohistória és társadalomtörténet egy nagykanizsai kisdiák iskolai pályájának tükrében címmel jelent meg a Hommage à Fejtő Ferenc című kötetben. Ennek a tanulmánynak az eredményei jól összegezve az interneten is elolvashatók.

Fejtő Ferenc járt a nagykanizsai könyvtárban, 2003. október 13-án. A város által szervezett Francia-Magyar Nap keretében egész napos programmal, több helyszínen várták az érdeklődőket. Ekkor avatták fel a Szent Imre utcában a történész nagyapjának, Fischel Fülöpnek az emléktábláját is.

 

Az 1956-os Nemzetőrség táblája a Sugár úton

Sugár út 12.

 

A táblát a város, a Liberális Nagykanizsáért Alapítvány és az Orbán család állította mindazok emlékére, akiket a forradalom leverését követően bebörtönöztek, meghurcoltak. Az avatásra 1998. október 15-én került sor, mely napon tudományos emlékülést tartottak a Honvéd Kaszinóban Orbán Nándorról, az 1956-os forradalom kanizsai eseményeinek egyik kiemelkedő alakjáról. Az ő parancsnoksága alatt működött a Sugár út 12. szám alatt álló házban a Kanizsai Nemzetőrség 1956. november 1. és 4. között. A táblaavatásról és a konferenciáról a Kanizsa Újság (113. old.) és a Zalai Hírlap tudósított.

A táblán olvasható: "Ebben az épületben működött 1956. november 1-4. között a Nemzetőrség, Orbán Nándor parancsnoksága alatt. Állíttatta Nagykanizsa Megyei Jogú Város, a Liberális Nagykanizsáért Alapítvány és az Orbán család, hogy emlékeztessen azokra, akik a forradalom leverését követő méltánytalanságokat elszenvedték. 1998"

Orbán Nándor 1910. február 10-én született Kecskeméten. A Ludovika Akadémián végzett mint tüzértiszt. Rendszeresen sportolt, 1934-ben már a legjobb magyar öttusázónak számított. 1936-ban a berlini olimpián úszásban a 2., lovaglásban a 4., összetett versenyen az 5. helyen végzett. 1941-ben abbahagyta a versenyzést, majd a nagykanizsai 9. tüzérosztály ütegparancsnoka lett. 1945-ben hadifogságba esett, 1948-ban nyugállományba helyezték. Kezdetben Nagykanizsán dolgozott, majd az 1950-es évek elején elköltözött a városból.
Kanizsát az 1956-os forradalom szele október 25-én érte el, a város tetteivel is üdvözölte a budapesti eseményeket. A Gépgyár dolgozói felvonulást tartottak, a kanizsai és Kanizsa környéki polgárokkal együtt ledöntötték a Szabadság (ma Erzsébet) téren álló szovjet emlékmű szobrát, leverték a közintézmények homlokzatáról a vörös csillagokat. Október 26-án az Irányi Dániel (ma Batthyány Lajos) Gimnázium diákjai tartottak békés megmozdulást.
A tüntetők egy másik, hevesebb csoportja az MDP székház elé vonult, és fegyvereket követelt. A karhatalom a tömeg közé lövetett. A mozi előtt halálos lövés érte Skerlák Józsefnét, valamint többen megsérültek. Balázs László és Ungor Károly később a kórházban hunytak el. Szükségessé vált a rend fenntartására intézkedéseket hozni.
Október 28-án - ahogy az ország egyre több településén - megalakult a Nagykanizsai Nemzeti Bizottság (1. kép, 2. kép), dr. Lékay Gyula elnökletével. A rend fenntartásához, a nyugalom megőrzéséhez és az atrocitások elkerüléséhez a rendőrségnek szüksége volt feddhetetlen múltú kanizsai férfiakra. Így jött létre a Nemzetőrség, élére Daka Mihály javasolta Orbán Nándort, akivel együtt szolgált a fronton. A volt olimpikon elvállalta a felkérést. Az a cél vezérelte, hogy Nagykanizsán a rendet biztosítsa. Hiába költözött már el a városból, még mindig “meleg szálak fűzték” az itt élő ismerőseihez.
A Nemzetőrség központja a Sugár út 12. szám alatt található egykori pártház székháza lett. Megindult a katonaviselt, tapasztalt, megbízható emberekből álló nemzetőrség megszervezése. A diákokat is bevonták szervezetbe, november 2-3.-án megkezdődött a kiképzésük. November első napjai eseménytelenül teltek, rendbontásra, fegyveres atrocitásra nem került sor.
November 5-én a szovjet csapatok fegyveres ellenállás nélkül megszállták a várost. „Én nem gondoltam egy percig sem arra, hogy a régi rend áll vissza Magyarországon, tudtam, a szovjet csapatok nem fogják hagyni ezt a helyzetet, így csupán az a cél vezérelt, hogy a rendet biztosítsam Nagykanizsán, ahol engem szerettek” – olvashatjuk Orbán Nándor vallomását a tárgyalási jegyzőkönyvben.
1957-58-ban négy nagy perben 27 vádlottat hurcoltak meg a forradalomban való részvételéért. Orbán Nándort 15 év börtönbüntetésre ítélték “a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés miatt”, amit a Legfelsőbb Bíróság 10 évre csökkentett, végül 1963-ban szabadult. Nagykanizsára már nem tért vissza, 1981. február 11-én Budapesten hunyt el.
1994-ben rehabilitálták: helyreállították a forradalom leverése után elvett századosi rendfokozatát, illetve posztumusz ezredessé léptették elő.

Orbán Nándorról Csomor Erzsébet írt részletes tanulmányt, Ludovikás tisztből nemzetőr-parancsnok. Portrévázlat Orbán Nándorról, Nagykanizsa 1956-os nemzetőr-parancsnokáról címmel. Megtalálható a 2010-ben megjelent Nagykanizsa 1956 című kötetben, mely a Halis István Város Könyvtárban kölcsönözhető, és online is olvasható.

Orbán Nándor emlékezete az utóbbi időben hangsúlyosabban megjelent a város életében. A Sugár úti emléktáblával szemben, az 1956-os emlékkertben (a korábban ismert nevén a Károlyi-kertben) 2016. októberében mellszobrot avattak a tiszteletére. 2023-ban Orbán Nándor életműve bekerült a Nagykanizsai Helyi Értéktárba.
A könyvtárban 2023. október 19-én, a Huszár András által szervezett Hadak útján előadás-sorozat részeként Orbán Nándorról tartottak megemlékezést. A beszélgetésen részt vett az egykori kanizsai Nemzetőrség parancsnokának a fia, Orbán László is. Az előadásról felvétel is készült, mely az interneten elérhető.

 

A Kölcsey utca emléktáblája

Kölcsey u. 9.

 

A táblát Tarnóczky Attila lokálpatrióta, helytörténeti kutató maga készítette és helyeztette a Kölcsey utca 9. alatt található ház falára 2010. szeptemberében, a város egyik legrégebbi utcájának állítva vele emléket.

A táblán olvasható egy rövid összefoglaló az utca és a házak történetéről: „A török kiűzése után itt vezetett az út Buda felé. E szerepet hamarosan átvette a Petőfi utca, de ma is létezik az egykori útvonal mentén kialakult kis utca, a Kölcsey utca. Hajdani elnevezései helyett – Szeglet, Patika, Kiskereszt, Egylet – sokan inkább Kutyaszorítóként emlegették.
Találó név volt, mert szabályozás hiányában esetenként semmibe vették az ésszerűséget – a megfelelő szélesség biztosítását -, így az utca helyenként rendkívül szűk lett. Ráadásul a tulajdonosok épületeik helyének eldöntésekor, azok tájolásakor is kényük-kedvük szerint jártak el és az alaprajzi derékszögeknek sem voltak megrögzött hívei.
Az iparosok lakta utca így kialakult festői összevisszaságát, egykori hangulatát érzékelteti e térkép (az 1864. évi kataszteri felmérés alapján készült) és a Kölcsey utca 9. és 11. szám alatt álló két épület. Előbbi Michel Ignác kötélverő tulajdonában volt, akinek itt működött köteleket készítő „gyára” is. A másik ház pórfödémes – gerendás-pallós mennyezetű – kapualja már ritkaságnak számit. Az ingatlant a Samu rézműves família birtokolta, tagjai generációkon át dolgoztak az utca túloldalán 1826-tól létező műhelyben.”

Az utca és az épületeinek történetével részletesebben is foglalkozott Tarnóczky Attila az általa szerkesztett Hol, mi? helytörténeti adatbázisban, és ahol fényképeket is láthatunk a két épületről.

Napjainkban a 9-es számú ház magántulajdonban van, laknak benne. A 11. számú ház a városé, de nagyon rossz az állapota. A közgyűlés 2010-ben foglalkozott az épületekkel Tarnóczky Attila kezdeményezésére. A város a 11. számú házat szerette volna elbontani, a városvédő pedig megőrizni az utókornak. Ennek kapcsán készítette el saját maga a táblát alumíniumból, önköltségen. A városvezetés felmérte az épület felújításának pénzügyi vonzatát, de nem tudták előteremteni rá az összeget. Így az épület - bár megmenekült az elbontástól - a mai napig romos állapotában képviseli Nagykanizsa 150 éves régmúltját.

 

Fialovits Béla emléktáblája a Csengery úti otthonának a falán

Csengery út 39.

Fialovits Béla emléktábláját 2000. április 27-én helyezte el a város a Csengery út 39. szám alatt álló gyermekkori otthonának homlokzatán. A táblán az alábbi felirat olvasható: „Az 1900-as évek elején ebben a házban élt a világhírű gőzmozdony tervező és építő Fialovits Béla 1885-1968”
Az elismert vasútgépészeti szakemberre 2000-ben a Város Napján több programon is megemlékeztek. A vasútállomáson tartott vasútgépészeti bemutatót követően került sor a táblaavatóra, melyet a vasútgépész-mérnök életművéből szervezett kiállítás megnyitója követett a Hevesi Sándor Művelődési Központban. A programokon részt vett lánya, Fialovits Margit, a hagyaték gondozója is. Az eseményekről a Kanizsa újság 2000. május 4-én megjelent számában (11. oldal) is beszámoltak.
Az emléktábla állítását Egly Tibor (vasúttörténész és vasútmodellező, a Vasútbarát Magazin és a Vasút és modell folyóiratok szerkesztője) kezdeményezte, és ő szervezte meg Fialovits Béla hagyatékából a város napi életműkiállítást is, melyet Sárdi Gyula, a MÁV vezérigazgató-helyettese nyitott meg. A Közlekedési Múzeumban 1999-ben megvalósult „Egy élet a vasútért” című anyagát láthatta 2000-ben a kanizsai közönség. Erről a kiállításról 1999. július 13-án Mohos Nádor Tamás a Népszabadság Budapest mellékletében közölt képes beszámolót.

Fialovits Béla életéről és munkásságáról Egly Tibor Dombok ölelte sínpályák című, a Pannon Tükör 2009. 1. számában megjelent tanulmányából tudhatunk a legtöbbet.
Fialovits Béla 1885-ben született Székesfehérváron, de szüleivel még ugyanebben az évben Nagykanizsára költöztek. Gyermekkorát a Csengery úti házban (39. szám) töltötte. „A lurkó még a családi ebédek asztalától is elszaladt, ha a kert aljában elvezető vasúton jött a vonat. Ahogy cseperedett, az akkori, jól nevelt korban hajmeresztő kíváncsisága bővült, mert hősünk már az utcára szaladt, hogy a sorompónál elhaladó gőzös látványát, és a lába alatt megremegő talajt egyszerre élvezhesse.” (Idézet Egly írásából)
A helyi piarista fiúgimnáziumban érettségizett, majd gépészetet tanult a pesti m. kir. József Nádor Műegyetemen (utódja a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem). 1919-től foglalkozott gőzmozdonyok tervezésével és fényképezésével, az 1930-as évektől rendszeresen publikált is e témában. 1931-38 között a pesti Északi-fűtőházat igazgatta, majd Miskolcra került, ahonnan az észak-kelet magyarországi, a bécsi döntésekkel visszacsatolt részek vasúti hálózatának fejlesztésével foglalkozott. Bár Nagykanizsán sohasem dolgozott, a város vasútgépészete fontos volt számára, ugyanis küldetésének tekintette, hogy a Déli Vasút összes mozdonyát megörökítse fényképezőgépével. Károlyvárosban, Érsekújvárott, majd Fiumében dolgozott és fotózott. A fiumei Fűtőházat „Fialovits műterem”-ként is emlegették a szakmában, de sokat fényképezett Nagykanizsán is. A leánya, Fialovits Margit által megőrzött hagyatékában közel 1400 fotó maradt fenn.
Emléktábláján mozdony látható, nem véletlenül. A szakmája csúcsát jelentette, mikor az általa tervezett gőzmozdony, a 203.501. számú 1944-ben elérte a 156 km/h sebességet. Ez a szám rekordnak számított a MÁV addigi történetében.
Bár a politikától távol tartotta mindig magát, a II. világháború után megvádolták, de a tárgyaláson „a zsidó kollégák tanúvallomásai főleg példamutató emberségéről és tisztességéről, mindenben mellette szóltak” (idézet Egly írásából), így felmentették. Nyugdíjazását követően sem mellőzték tapasztalatát és szakértelmét, így továbbra is rendszeresen publikált szaklapokban. 1956-ban ismét feljelentették, és a házkutatás során elvitték az 1300 oldalas mozdonytörténeti kéziratát, amiből később emlékezetből 800 oldalt újraírt. Életének utolsó éveit a MÁV budapesti idősotthonában töltötte. 1968-ban hunyt el, Budapesten helyezték örök nyugalomra.

 

Dr. Szentendrey Edgár emléktáblája Miklósfán

Miklósfai u. 10.

Az emléktáblát 1986. május 11-én állította a Magyar Vöröskereszt miklósfai szervezete és a Miklósfai Általános Iskola a körzeti rendelő falára, dr. Szentendrey Edgár miklósfai (somogyszentmiklósi) orvos születésének 100. évfordulója alkalmából. A táblát Temesi László helyi műköves készítette és ajánlotta fel a köz javára. A megemlékezésről a Zalai Hírlap 1986. május 16-án megjelent száma is beszámolt.

A táblán az alábbi felirat olvasható: „Dr. Szentendrey Edgár érdemes orvos, 1885-1966 Fáradságot nem ismerő lelkiismeretes körzeti orvosi munkájának emlékére, 1922-1965 Miklósfa hálás lakossága, Vöröskereszt 1986”

Dr. Szentendrey Edgár 1922-től 1965-ig, 43 esztendőn át szolgálta Miklósfa (Somogyszentmiklós) és vidéke lakosait. Kezdetben körjegyzőségi körorvosként, majd községi körzeti orvosként látta el betegeit. Az 1960-ban felállított helyi Vöröskereszt alapítója és elnöke volt.
A doktor életútjáról maga mesélt a Zalai Hírlap 1961. július 9-én megjelent számában.
1885. november 17-én született a Szatmár vármegyei Felsőbányán Szokol Edgár Valér néven, vezetéknevét 1934-ben változtatta Szentendrey-re. Orvosi diplomáját 1913-ban szerezte Kolozsváron. Ezután több országban is élt (Németország, Ausztria, Csehszlovákia, Románia), ahol városi kórházakban dolgozott. 1922-ben hívták erre a vidékre, melyet kezdetben nagyon elmaradottnak talált. Idővel azonban megszerette az itt élő embereket és a tájat, így végül egészen nyugdíjazásáig maradt. Jó diagnoszta hírében állt, kollégái is kiváló orvosnak tartották, betegei felnéztek rá, tisztelték és szerették. Rendületlenül járta gyalog, kerékpárral, majd később busszal a körzetéhez tartozó további településeket is: Bagolát, Liszót, illetve a hozzájuk tartozó külterületi, szőlőhegyi részeket. Nem törődött az időjárás viszontagságaival, mindenkin segített, akár saját költségén is. A munkája elismeréseként 1961-ben (76 évesen) az Érdemes Orvos kitüntetésben részesült. 1965-ben a Munka Érdemrend arany fokozatát vehette át. 1966. november 24-én hunyt el Miklósfán. Kőszegen helyezték örök nyugalomra.

Miklósfán utcát neveztek el róla, valamint 2010. november 24-e óta a Mindenki Háza előtti emlékparkban mellszobor is őrzi emlékét.

Miklósfa 1948. augusztus 1-ig Somogy vármegyéhez tartozott, mint Somogyszentmiklós település. A hatalom ekkor Zala megyéhez csatolta, majd 1950-ben megváltoztatta a nevét Miklósfára. 1982. január 1-én szűnt meg önálló település lenni, azóta Nagykanizsa déli városrésze. Miklósfa történetéről több dokumentum is található a Halis István Városi Könyvtárban:
• Czupi Gyula – Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690–1848) Nagykanizsa városi monográfia 2. kötet 565-586. oldal
• Czupi Gyula – Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850 - 1945 között Nagykanizsa városi monográfia 3. kötet 705-734. oldal
• Imrei Ferenc: Répakönyv
• Kotnyek István – Sajni József: Miklósfa. A falu és határa a 70-es években [fotóalbum]
• Tóthné Kantó Katalin: Közművelődési és Városszépítő Egyesület Miklósfa

 

A MAORT-lakótelep alapítóinak az emléktáblája

Papp Simon sétány 2.

A MAORT lakótelep alapítóinak tiszteletére állított emlékoszlop a Papp Simon sétány 2. szám alatti ház kerítésén található, a lakótelep sarkán. A MOL Rt., Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata, a Nagykanizsai Városvédő Egyesület, a DKG EAST Rt. Nagykanizsa és az OMBKE Kőolaj-, Földgáz- és Vízbányászati Szakosztálya kezdeményezésével és anyagi támogatásával jött létre.
Az emlékoszlop középen a telep tervrajza látható, alatta pedig Gyulai Zoltán, Papp Simon és Bősze Kálmán képmása. A domborművek Móricz István szobrászművész alkotásai, a márványtábla Temesi László kőfaragó munkája. A táblán az alábbi szöveg olvasható: „MAORT lakótelep. Építette: a Magyar Amerikai Olajipari Részvénytársaság (MAORT), 1942-1949. Gyulay Zoltán (1900-1977) bányamérnök, a MAORT Műszaki Osztályának vezetője, egyetemi tanár. Papp Simon (1886-1970) geológus, a MAORT vezérigazgatója, akadémikus. Bősze Kálmán (1900-1969) erdőmérnök, a MAORT Építési Osztály vezetője a lakótelep megálmodója. Készíttették: a hálás utódok 2001.”
A táblát 2001. december 5-én avatták fel, melyről a Zalai Hírlap számolt be. A táblaavatásról és a MAORT lakótelep alapítóiról Udvardi Géza olajmérnök, a MOL Nyrt. nyugalmazott főosztályvezetője is megemlékezett a Pannon Tükör 2002. 3-4. számában, melyben több tanulmány is szerepel a zalai „olajos” világról.
Az 1930-as években a zalai olajtermelés egyre jobban fellendült, központja pedig Nagykanizsa lett. A Magyar-Amerikai Olajipari Rt. (MAORT) magyar mérnökeinek, tisztviselőinek tervezett házak 1942 és 1949 között épültek a városban.
Bősze Kálmán – a lakótelep megálmodója – 1937 őszétől a zalai olajkutatások és termelések helyszínein dolgozott: Bázakerettyén, Lovásziban, majd Nagykanizsán. A MAORT Építési Osztályának vezetőjeként szervezője volt a bázakerettyei, a lovászi és a kanizsai olajipari lakótelepek építésének. Az 1950-es és az 1960-as években a jogutód-vállalatok építési tanácsadója, építkezéseinek irányítója, ellenőre lett. 1964-ben a város díszpolgárává avatta, halála után a kanizsai temetőben helyezték örök nyugalomra.
Papp Simon a MAORT főgeológusa, majd vezérigazgatója volt, a korszak legjobb olajkutató mérnökének tartották. Kutatásainak köszönhetően találták meg és tárták fel Magyarország első jelentős kőolaj előfordulását a Zalai megyei Budafapuszta határában. A zalai olajkutatások irányítójaként sok időt töltött Nagykanizsán. Az olajipar államosításakor hamis vádak alapján életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték, 1955-ben engedték szabadon.
Gyulay Zoltán vezetője volt a zalai olajmezők műszaki létesítményei, üzemei, lakótelepei építésének. 1948-ban a MAORT vezérigazgatója, majd az államosítást követően a Nagykanizsán létrehozott Dunántúli Ásványolaj Központ vezérigazgató-helyettese lett. 
Mindhármuk emlékét a róluk elnevezett utcák őrzik a telepen: Bősze Kálmán köz, Papp Simon sétány, Gyulay köz. A Bősze Kálmán közben kopjafát is állítottak az alapító erdőmérnök tiszteletére.
A MAORT telep történetéről, illetve Bősze Kálmán életéről bővebben olvashatnak a Nagykanizsai honismereti füzetek 18. részében. Berkes József: A nagykanizsai olajipari lakótelep építéstörténete. Buda Ernő: Bősze Kálmán élete és munkássága című kötet kölcsönözhető a Halis István Városi Könyvtárban, és az interneten is olvasható.
Tarnóczky Attila Hol, mi? című helytörténeti gyűjteményében korabeli képeket is láthatunk a lakótelep épületeiről. Az amerikai kertvárosi hangulatot idéző házak a növényzettel együtt ma is helyi védelem alatt állnak.

Az emlékoszlop 2010-ben egy kisebb táblával bővült. A Nagykanizsai Civil Kerekasztal felhívására lehetett javaslatokat tenni, majd szavazni Nagykanizsa természeti és épített értékeire. A szavazóknak köszönhetően lett a telep Nagykanizsa 7 épített csodájának egyike.

 

Cseke Ferenc emléktáblája a Kossuth téri otthonának falán

Kossuth tér 14.

Az emléktáblát a Városvédő Egyesület állította 2019. december 17-én a kanizsai helytörténész és középiskolai tanár egykori otthonának, a Kossuth tér 14. alatt álló társasháznak a falára. Az épület sarokház, a tábla a Ligeti utca felőli oldalra került. Az emléktáblán az alábbi felirat olvasható: „Ebben a házban élt és dolgozott dr. Cseke Ferenc (1939–1999) középiskolai tanár, helytörténész, szakíró, egyesületünk alapító tagja, Nagykanizsa Megyei Jogú Városért díj kitüntetettje. 2019. Nagykanizsai Városvédő Egyesület”
A táblaállításról a Zalai Hírlap is beszámolt. Az eseményről készült fényképek megtekinthetők a Zalai Hírlap internetes felületén. A Kanizsa Tv által készített felvétel visszanézhető a Kanizsa Médiaház honlapján.

Cseke Ferenc életrajzi adatai megtalálhatóak a Ki kicsoda Nagykanizsán? 1995-ös kiadásában. 1939. március 31-én született városunkban. A Debreceni Egyetemen végzett földrajz - történelem szakon. Két évig tanított a Landler Jenő (napjainkban Batthyány Lajos) Gimnáziumban. 1964-től, az akkor alapított dr. Mező Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola diákjainak adta át tudását 1999. június 19-én bekövetkezett haláláig.
Több mint 10 évig vállalt szerepet Dél-Zala turisztikai feltárásában a Nagykanizsai Természetbarát Szövetség tagjaként. 1981-ben jelent meg könyve „Dél-zalai túraajánlatok autósoknak, gyalogosoknak és táborozóknak” címmel, mely a város környéki túraútvonalakat mutatja be. A kötet a Halis István Városi Könyvtárban is kölcsönözhető.
Munkássága nem merült ki a történelmi emlékhelyek felkutatásában, feltárásában, helyreállításában, hanem újak létrehozására is törekedett. Nagykanizsa város nevezetességeiről, látnivalóiról szerkesztett egy térképes útikalauzt.
Megalapította a városi honismereti kört, majd a Városvédő Egyesületben a Helytörténeti Bizottság elnöke lett. Szerkesztője és írója volt az 1979 óta megjelenő Nagykanizsai honismereti füzeteknek. A kötetek elérhetőek a nagykar felületén.
Nagykanizsa városának és környékének természeti viszonyairól írt összefoglaló tanulmányt, mely a Nagykanizsa városi monográfia 1. kötetében jelent meg.
1995-ben munkásságáért a város Nagykanizsa Megyei Jogú Városáért díjjal tüntette ki. 2014-ben utcát neveztek el róla a Szentgyörgyvári hegyen. Az út Botszentgyörgy várához vezet, melynek fennmaradásáért Cseke Ferenc sokat munkálkodott.
2002 óta az Orosztonynál található Öröm-hegyi kulcsosháznál szintén emléktábla őrzi emlékét.

 

Hevesi Sándor emléktáblája a Fő úton

Fő út 8.
 

Az emléktáblát Hevesi Sándor halálának 25. évfordulója alkalmából állította a város tanácsa a Fő út 8. szám alatt álló ház falára. A táblaavatásra 1964. december 13-án került sor, melyről a Zalai Hírlap számolt be. A Magyar Nemzeti Színház és a Színháztudományi Intézet is képviselte magát az ünnepélyes eseményen.
A márványtáblán az alábbi szöveg olvasható: „Az élő színház épp oly örök mint a társadalom... Hevesi Sándor esztéta, műfordító, dramaturg, a Nemzeti Színház rendezőjének szülőháza.”
A felirat téves, nem a jelenleg itt látható épületben született Hevesi Sándor, hanem a Bazár udvar megépülése előtt itt állt házak egyikében. A Bazár udvar épületegyüttesét a Dél-Zalai Takarékpénztár építtette az 1880-as években, történetéről a helyi lokálpatrióta, Tarnóczky Attila Hol, mi? című munkájában részletesen olvashatunk.

Hevesi Sándor életéről és munkásságáról olvashatunk a Kocsis Katalin által szerkesztett Nagykanizsa Zenei Lexikona című kötetben:
Eredeti neve Hoffmann Sándor. Hoffmann Mór polgári iskolai tanító fiaként született Nagykanizsán 1873. május 3-án. Művelt, meleg, toleráns otthonban nőtt fel. A nagy múltú kanizsai piarista gimnáziumban végezte tanulmányait. Gyerekkorától bűvkörébe vonta a színház és a zene. Rózsavölgyi Szidónia zongoraművész készítette fel a Zeneakadémia felvételi vizsgájára, amelyet sikerrel teljesített, de anyagi okokból a Kereskedelmi Akadémiára iratkozott be. Rövidesen átment a bölcsészkarra, ahol jogi és filozófiai doktorátust szerzett. Már egyetemistaként kiemelkedő színikritikákat írt, ez vezetett ahhoz, hogy 1902-ben Beöthy László rendezőként a Nemzeti Színházba szerződtette. Ezzel elindult a magyar színházművészetben páratlan rendezői és teoretikus pályája, melynek során rendkívül nagy hasznát vette zenei képzettségének és hangszeres tudásának, elsősorban mint a Népszínház-Vígopera, majd az Operaház főrendezője. De a Thália Társaság művészeti vezetőjeként, majd a színjáték összes alkotóelemének és a műsorpolitikának gyökeres újraértelmezésével igazi reformot hajtott végre, szintén tudott támaszkodni zenei képességeire és ismereteire.
1927. március 15-én az ő avatóbeszédével és az akkor általa igazgatott Nemzeti Színház társulatának előadásával nyílt meg Kanizsán a Városi Színház és Mozi (a mai Medgyaszay Ház).

1939. szeptember 8-án hunyt el Budapesten, és a Fiumei úti Sírkertben helyezték örök nyugalomra.

Hevesi Sándor életéről és munkásságáról szól László Anna: Hevesi Sándor című munkája. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető.

A városban egy általános iskola (Hevesi Sándor Általános Iskola), a művelődési ház (Hevesi Sándor Művelődési Központ) és egy utca (Hevesi út) is a nevét viseli. Mellszobra a Művelődési Házban áll, melyet Schaár Erzsébet készített 1976-ban. 
Zalaegerszegen a városi színház viseli a nevét.

 

Kaán Károly emléktáblája a Sugár úton

Sugár út 9.
 

Az emléktáblát 1992. május 22-én, Kaán Károly születésének 125. évfordulója alkalmából állította az Országos Erdészeti Egyesület Nagykanizsai Csoportja, a Zalai Erdő és Fafeldolgozó Gazdaság, valamint a Batthyány Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola. Kaán Károly a Sugár út 9. alatt található Piarista Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, azonban ezen épületrész már a Batthyány Lajos Gimnáziumhoz tartozik. Az ünnepségen részt vettek Kaán Károly leszármazottai is. A tábla avatásáról a Zalai Hírlap és a Kanizsa újság (102. oldal a pdf-ben) is beszámolt.
A táblán az alábbi szöveg olvasható: „Iskolánk falai között végezte gimnáziumi tanulmányait a nagy magyar erdészpolitikus, városunk szülötte, Kaán Károly (1864–1940) erdőmérnök, akadémikus, földművelési államtitkár. Nevéhez fűződik az Alföld fásításának meghirdetése, természeti értékeink védelmének és az erdők közjóléti szerepének törvényszintű elismertetése. Életműve, elméleti és gyakorlati munkássága a magyar erdészet örök értéke.”

Kaán Károly 1867. július 12-én született Nagykanizsán. Apja, idősebb Kaan Károly ügyvédként dolgozott a városban. Házuk a Hunyadi utcában állt, amelynek lebontásáig emléktábla is megemlékezett az erdőmérnökről. A táblát a Zalaerdő Zrt. és az Országos Erdészeti Egyesület 2000 júniusában visszahelyeztette, az új házak kerítésén kapott helyett. A szülőházon állt emléktáblán olvashatjuk: „Kaán Károlynak, a nagy Alföldfásító erdésznek hálás megemlékezésül. Az Országos Erdészeti Egyesület és szülővárosának erdész társai. Nagykanizsa, 1959. október.” A mellé állított tábla szövege: „E helyen állt Kaán Károly (1867–1940), a Trianon utáni erdészeti politika és természetvédelem alapjait megalkotó erdőmérnök szülőháza. Tiszteletére helyezte el ezt az emléktáblát a Trianoni Békeszerződés 100. évfordulója alkalmából a ZALAERDŐ Zrt. és az Országos Erdészeti Egyesület. 2020. június 4.”
Kaán Károly az érettségi után a selmecbányai Erdészeti Akadémián tanult, majd Besztercebányán kezdett dolgozni, mint állami erdész. Többször járt külföldön állami ösztöndíjjal, ahol a különböző országok erdőgazdálkodásával ismerkedhetett meg. 1907-ben erdőmesterré nevezték ki, 1908-tól a Földművelésügyi Minisztérium kötelékében kezdett munkálkodni. Az erdőgazdálkodás minden felmerülő kérdésével foglalkozott, kiemelt figyelmet fordítva az Alföld fásítására, természeti értékeinek a védelmére. Nevéhez fűződik az állami erdőigazgatás újjászervezése és a természetvédelmi törvény megalkotása. Mindezekhez alapos gazdaság- és erdészettörténeti kutatásokat folytatott, eredményeit különböző szakfolyóiratokban és önálló művekben is ismertette. 1924-ben államtitkárrá nevezték ki. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. (Forrás: Kanizsai Enciklopédia)
Alapító tagja és elnöke volt az Országos Természetvédelmi Tanácsnak, valamint az Országos Erdészeti Egyesületnek.
1940. január 28-án hunyt el Budapesten, és a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
Nagykanizsán utcát neveztek el róla (Kaán Károly utca), valamint szobrot állítottak tiszteletére a Múzeum téren, a Zalaerdő Zrt. irodaháza előtt. Nevét viseli a városban működő környezetvédelmi egyesület is: Kaán Károly Környezetvédelmi Egyesület.

A Halis István Városi Könyvtárban megtalálható Az erdők szerelmese című könyv, mely az életéről és munkásságáról szól.

 

SZORAKÉSZ emléktábla a Kisfaludy utcában

Kisfaludy utca 23.
 

Az emléktáblát 1995. december 1-jén a Szovjet Rabok és Kényszermunkások Szervezete helyezte a Batthyány és a Kisfaludy utca sarkán álló épület falára, annak a Kisfaludy utca felé néző homlokzatára. A táblaállításról a Kanizsa Újság (32. oldal) számolt be.
A táblán az alábbi felirat olvasható: „Ebben az épületben volt 1945 - 1948 között a szovjet államvédelmi szervek börtöne és hadbírósága. Sok száz ártatlan magyar megkínzásának, elítélésének és halálának színhelye. 1995. november SZORAKÉSZ Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szövetsége”

Menczer Gusztáv, volt GULAG rab 1989-ben alapította a Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét, melynek elnöke volt egészen a haláláig.

Nagykanizsán a Kisfaludy utca (23.) és a Batthyány utca (10.) sarkán álló, volt főszolgabírói hivatal épülete 1945 és 1948 között funkcionált a szovjet államvédelmi szervek börtöneként és hadbíróságaként.
A szovjet csapatok 1945. április 1-jén foglalták el Nagykanizsát. A hadsereg ezután vonult is tovább, de egy nagyobb létszámú városparancsnokságot felállítottak a településen. Ez a szovjet katonai szerv képezte az első számú hatalmat a városban két és fél éven keresztül. A hatalmi hierarchiában őket követte az április 5-én megalakult Nagykanizsai Nemzeti Bizottság, mely a város háború utáni életét irányította. Legfontosabb tevékenysége a helyi közigazgatás, a földosztás, az igazolási eljárások megszervezése és a népbíróság felállításának kezdeményezése volt. Az ekkor kialakított közigazgatási struktúra a tanácsrendszer 1950-es bevezetéséig működött.
„A múlt rendszer bűneinek feltárására, és az elkövetők szigorú megbüntetésére” igazoló bizottságokat és népbíróságot állítottak fel április 18-án, a tagokat a nemzeti bizottság nevezte ki. Kezdetben csak a közalkalmazotti körre kiterjedő vizsgálatok célja az volt, hogy kiderüljön: az egyes közhivatalnokok nem voltak-e nyilasok, fasiszták vagy internáltak. Később a vizsgáltak köre kiszélesedett: szabadfoglalkozású értelmiségiekre, ügyvédekre, körjegyzőkre, magánvállalatok tisztviselőire, sportegyesületek tagjaira, honvédség kötelékébe tartozókra, egyetemistákra. A zárt üléseken folyó vizsgálatok után az igazoló bizottság igazolással látta el mindazokat, akik semmiféle kifogás alá nem estek. A népellenes bűntettek elkövetőit népbíróság elé állították. 1945 júliusáig a 3 kanizsai igazoló bizottság (bizottságonként 2 tag és póttag) 4200 embert világított át, 37 embert sújtott állásvesztéssel, 10 ügyet pedig átadott a népbíróságnak.
A kanizsai népbíróság húsz tagból állt: a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt 4-4 tagja, továbbá nyolc pártonkívüli. A vádat a népügyészség képviselte. Alakulásakor az elnöke dr. Gáspár Zoltán törvényszéki bíró volt, majd dr. Arató Antal, később dr. Béres Sándor töltötte be a tisztséget. Május 22-én tartották az első tárgyalásukat a Katholikus Legényegyletben.
1945. május 21. és 1948. január 12 között 792 személy ellen folytattak vizsgálatot, ebből 746 ügyet zártak le, 33 folyamatban maradt. Marasztaló ítélet 415 esetben született, 220 embert pedig felmentettek. 106 ügyet az „egyéb lezárás” kategóriába sorolhatunk, ezek esetében az adatszolgáltatás akadozott, valamint ide sorolhatóak a kitelepítések is. Egy halálos ítélet született, de a kivégzésre nem került sor. 248 embert 1 évnél kevesebb börtönre ítéltek, 125 embert 1 és 5 év közötti letöltendő börtönre, 3 embert 5 és 10 év közötti börtönre. 3 évnél kevesebb kényszermunkára 1 embert ítéltek, 5 és 10 év közöttire 55 embert, 10 és 15 közöttire 5 embert, életfogytiglani kényszermunkára pedig 4 embert. A nagykanizsai épületben csak a vizsgálat idejére szolgáló fogda működött, az elítélteket a területileg illetékes börtönbe vagy kényszermunka-helyre szállították. (Zinner Tibor: Háborús bűnösök perei In: Történelmi Szemle 1985/1.)

Nagykanizsa 1945-ös történéseiről bővebben olvashatunk:
• Káli Csaba: Nagykanizsa 1945-ben (április 1 – november 4.) In: Zalai Múzeum 7. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető.
• Mikó Zsuzsa: Adatok Zala megye közigazgatás- és politikatörténetéhez, 1945. In: Zalai gyűjtemény 37. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető, és az interneten is olvasható.

A városvezetés évek óta a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én koszorúzza meg az emléktáblát. 1947. február 25-én Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet katonai hatóságok jogtalanul letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták, ahol nyolc évet töltött fogságban.

 

A Zöld kereszt emléktáblája az Erzsébet téren

Erzsébet tér 2.
 

Az emléktáblát 2007. december 11-én állította a Városvédő Egyesület és az ÁNTSZ Nagykanizsai, Letenyei Kistérségi Intézete az Erzsébet tér 2/a sz. házának Aradi udvar felőli falára. Az eseményről a Kanizsa Újság és a Zalai Hírlap is beszámolt.
A táblán az alábbi felirat olvasható: „Emléktábla. Itt működött 1920-1972-ig Nagykanizsa, Király u. 40. sz. alatt a város legrégebbi lakóházában a “Zöld Keresztes Ház” az anya- és csecsemővédelem szolgálatában. A névtelen védőnők áldozatos munkájukkal hozzájárultak az anyai halálozás folyamatos csökkenéséhez, a csecsemőhalandósági mutatók javulásához és a védőoltások szervezésével a járványügyi biztonság megteremtéséhez. A hálás utókor. Állíttatta: Nagykanizsai Városvédő Egyesület és az ÁNTSZ Nagykanizsa, Letenyei Kistérségi Intézete.”
A 20. század elején nagy volt a csecsemőhalandóság Magyarországon, sok anya belehalt a szülésbe, a gyerekek rossz körülmények között jöttek a világra, nevelődtek. 1915-ben a csecsemőhalandóság csökkentése és az kisgyermekek életkörülményeinek javítása céljával hozták létre az Országos Stefánia Szövetséget. A védőnők feladta volt a terhes és gyermekágyas kismamák, az újszülöttek, csecsemők és kisgyermekek gondozása az otthonaikban vagy védőintézetben. Eleinte a nagyobb városokban szerveződtek meg, majd fokozatosan terjeszkedtek vidéken is. Az évek alatt behálózta a szervezetük az országot, egyre nagyobb segítséget nyújtva így az édesanyáknak és a családoknak.

Az Országos Közegészségügyi Intézet 1927-ben alapította meg a Zöldkeresztes Szolgálatot. Célja az általános egészségvédelmi rendszer kiépítése, fertőző betegségek elleni küzdelem, közegészségügyi állapotok javítása volt. A szolgálat védőnői ápolónői és védőnői oklevelet is kaptak.
1927 és 1940 között párhuzamosan működött egymás mellett a Stefánia Szövetség és a Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálat, 1941-ben pedig a Stefánia Szövetséget beolvasztották a Zöldkeresztes Szolgálatba. A világháború utáni években bekapcsolódtak az orvosok betegellátó tevékenységébe is. Népszerűsítették az anyatejes táplálást, a kötelező védőoltások fontosságát tudatosították, segítették a körzeti orvos munkáját.
A mai magyar védőnői hálózat egyedülálló a világon, ennek alapjait 100 évvel ezelőtt kezdték lerakni. 2013-ban a Védőnői Szolgálat elnyerte a Magyar Örökség-díjat. Az országos védőnői hálózat kialakulásáról, történetéről szól Kahlichné dr. Simon Márta: A védőnői hivatás története c. könyve, mely a Halis István Városi Könyvtárban is kézbe vehető, kölcsönözhető.

A kanizsai ellátás a Berge-házban működött, a Király utca 40. alatt. Nagykanizsa egyik legrégebbi épületét az 1690-es évek végén építtette Berge Kristóf várkapitány. A ház történetéről bővebben olvashatunk, illetve régi képeket is láthatunk a Tarnóczky Attila által létrehozott „Hol, mi? Kanizsai házak és lakói” című adatbázisban. A házat 1980-ban robbantották fel a mellette álló épületekkel együtt. A sajnálatos rombolás emlékét szintén tábla őrzi, a Vasemberház Erzsébet térre néző falán. Ezután épült fel a napjainkban is látható lakótömb, melyre az emléktábla felkerült.
A Stefánia Anya- és Csecsemővédő Szövetség nagykanizsai (42. sz.) intézete Sabján Gyula polgármester elnökletével alakult meg 1922-ben, és az Amerikai Vöröskereszt is támogatta. Az nagykanizsai intézet ügyvezető elnöke dr. Winkler Ernő főrabbi, főorvosa dr. Nisponszky Béla, a csecsemőorvosa pedig dr. Welwarth Dezső volt. 1931-ben a szomszédos Oroszlán szálló épületében bölcsődét is nyitottak. Támogatták az édesanyákat várandósságuk alatt, a szüléskor, és az utána való felépülésben is. Gondoskodtak a csecsemőkről, megfelelő higiénés körülményeket biztosítottak, tanácsokkal látták el az édesanyákat. Tejkonyhájuk is volt, ahol a beteg csecsemőket a megfelelő tápszerrel tudták táplálni. Az országos struktúraváltást követően a Stefánia Szövetség nagykanizsai intézete Zöldkeresztes Szolgálat néven működött tovább 1972-ig.

 

A volt Hunyadi Iskola emléktáblája a Sugár úton

Sugár út 11.
 

Az emléktáblát 2000. június 8-án avatták fel az egykori Hunyadi János Általános Iskola Sugár úti épületének falán az intézmény volt tanárai és diákjai. A márványtáblát közadakozásból állították, az iskola egykori igazgatója, Büki Pálné Erzsébet szervezésének köszönhetően. Az eseményről a Zalai Hírlap és a Kanizsa Újság is tudósított.

A Sugár út 11. szám alatt álló épület 1888–89-ben épült. 1890 és 1918 között a 48-as gyalogezred laktanyája volt, emléktáblája szintén látható az épület falán. 1923-ban átépítették a piarista gimnázium számára, majd a rend 1948-as feloszlatása után államosították. Az 1950-es évek első felében gimnáziumi, gépipari, vegyipari és kőolajbányászati középfokú képzéseknek adott otthont. A Hunyadi János Általános Iskola 1956-ban nyitotta meg kapuit a falai között. Az épület történetéről bővebben is olvashatunk Tarnóczky Attila Hol, mi? című munkájában.
Az általános iskolának nem volt kötelező beiskolázási körzete, a városból bárhonnan járhattak ide diákok, többségében az északi városrész gyerekei részesítették előnyben az intézményt. 16 tanteremmel, egy klubszobával, egy konyhával és az étkezővel biztosította a tanulás feltételeit. 1970-ben egy műalkotással gyarapodott az iskola ebédlője. Haraszti László: Család című mozaik kompozíciója került a helyiség egyik falára.
1991-ben bevezették az iskolában – a városban egyedüliként – az Értékközvetítő és Képességfejlesztő Programot (ÉKP), melyet fejlesztőjéről Zsolnai módszernek is neveztek. A program a tanulók sokoldalú képességfejlesztésére és a kommunikációs kézségek javítására fókuszált, valamint lefedte a Nemzeti Alaptanterv műveltségi területeit is. Az iskola napköziotthont is működtetett, különböző szakköröket szerveztek, énekkar és diáksportkör is működött, lehetőség volt gyógytestnevelésre is. (Forrás: Kanizsai Enciklopédia)
Az iskola bezárásának kérdése az 1990-es évek elején vetődött fel. A piaristák 1992-től ismét megnyitották iskolájukat más helyszíneken, de a régi épületeiket – az egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló törvény alapján – visszaigényelték. Évekig napirenden volt, hogy az iskola máshol folytassa-e pedagógiai programját, vagy az ekkor már csökkenő városi gyereklétszám miatt bezárják-e. Az iskola tanulói létszáma is csökkent, az évfolyamok 1-1 osztállyal működtek. 1997. szeptemberétől nem indíthatott első osztályt, az épület felső emeletét át kellett adnia a Piarista Gimnáziumnak. Az iskolába járó gyerekek szülei többször is tiltakoztak az intézmény bezárása ellen, mely 1998 júniusában jogutód nélkül szűnt meg, 172 diák mondott búcsút alma materének. Az iskola fennállásának 42 éve alatt körülbelül 20 ezer diák koptatta padjait.

 

Nagy Gáspár emléktáblája a Deák téren

Deák tér 6.
 

Az emléktáblát 2008. november 4-én állították a Deák tér 6. szám alatt álló ház homlokzatára. A táblán az alábbi felirat olvasható: „a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál abból a jászolból való.” E házban töltötte nyári vakációit Nagy Gáspár (1949–2007) Kossuth-díjas költő, aki magyarságféltő bátorságával, elkötelezettségével és művészi hitelével egyedülálló életművet hagyott hátra. A „Kanizsa-vár (vissza)” című kisregénye irodalmi emléket állít a régi idők Kanizsájának. Állította: Nagykanizsa város irodalomszerető közönsége, 2008” Az avatásról a Zalai Hírlap és a Kanizsa Újság (18. old.) is beszámolt.

Nagy Gáspár 1949. május 4-én született a Vas megyei Bérbaltaváron. Gyermekkorában a nyarakat a nagynénjénél, Nagykanizsán töltötte. Erre az időszakra emlékezik Kanizsa-vár (vissza) c. kisregénye. A könyv a Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető, illetve az interneten olvasható.
Szülei földművesek voltak. Gyermekkorának két meghatározó élményköre a paraszti élet és a kereszténység volt. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett. 1971-ben Szombathelyen szerzett népművelő-könyvtáros diplomát. A szombathelyi évekből sok, szintén ott tanuló nagykanizsai barátja lett, akik ma emlékének aktív őrzői. 1971-től Budapesten könyvtárosként dolgozott: előbb rövid ideig a Zrínyi Katonai Műszaki Főiskolán, majd a Szabó Ervin Könyvtár fiókkönyvtáraiban, 1974-75-ben pedig a Magyar Írók Szövetsége könyvtárában. 1972-75 között esztétikai tanulmányokat folytatott. 1976-1980 között a Móra Kiadó lektora, 1981-től 1985-ig a Magyar Írók Szövetségének titkára volt. Az írószövetség könyvtárosaként, majd titkáraként személyesen megismerte szinte az összes élő magyar írót, találkozott Közép-Kelet Európa sok művészével is. Ekkor kötött barátságot Pék Pállal, mely barátság később a Pannon Tükör támogatásában testesült meg leginkább. 1985-től a Bethlen Alapítvány titkára. Ez az alapítvány írók, művészek kezdeményezésére jött létre, hogy közadakozásból díjakkal ismerje el és segítse a magyar nemzet épülését. Nagy Gáspár 1988-tól a Hitel című folyóirat szerkesztője. Ez a folyóirat volt az első legálisan engedélyezett ellenzéki lap, melynek nagyon fontos szerepe volt a rendszerváltás szellemi folyamataiban. Az 1956-os forradalom eszméi már gyermekkorában megragadták Nagy Gáspárt. Szemléletét meghatározta 1968: a Prágai Tavasz leverése ébresztette arra a fiatal költőt, hogy személyes feladatának érezze a diktatúra elleni küzdelmet és nyíltan szót emeljen a történelem tényeinek meghamisítása ellen. Költészetének kezdetektől fogva fontos motívuma lett “ötvenhat”, “október” és “hatvannyolc” (Forrás: Görömbei András: Nagy Gáspár)

A költő 2007. január 4-én hunyt el Budapesten, búcsúztatására a Farkasréti temetőben került sor, a Vas megyei Nagytilajon (ide tartozik ma Bélbaltavár) helyezték örök nyugalomra. Sírhelyét 2023-ban a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánították.

Nagy Gáspár részletes életrajza megtalálható a Nagy Gáspár emlékoldalon, ahol versei, művei egy része online olvashatóak, képeket láthatunk a költőről, valamint megismerhetjük az oldalt is működtető Nagy Gáspár Alapítvány munkásságát is. Művei ezen túl olvashatók a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján is.

Nagykanizsához kötődése nem csupán rokoni és gyermekkori baráti kapcsolatai miatt maradt erős, hanem Harkány Lászlóval kötött és fenntartott szoros barátsága miatt is, aki sokszor hívta már az 1970-es évek közepétől irodalmi estekre, rendhagyó irodalmi órákra.
Szintén főiskolai társa és barátja, Papp Ferenc kezdeményezésére 2007 óta Nagy Gáspár vers- és prózamondó versenyt tartanak a városban általános és középiskolásoknak. A legjobbak minden évben részt vesznek a Vasváron megrendezésre kerülő országos megmérettetésen.
A Halis István Városi Könyvtár emlék-olvasóteremmel is tiszteleg a költő munkássága előtt. Művei kölcsönözhetőek a Halis István Városi Könyvtárban, melyek között több dedikáció is található.

 

Rózsás János és a Gulágra elhurcoltak emléktáblája

Csengery út 52.
 

Az emléktáblákat 2016 nyarán állították Rózsás János egykori Csengery úti házának falára, születésének 90. évfordulója alkalmából. Az első táblát július 7-én, magánszemélyek adományából helyezték el az épület homlokzatára. A táblát Szemenyey-Nagy Tibor szobrászművész tervezte és készítette. A táblán az alábbi felirat olvasható: „Ebben a házban élt Rózsás János (1926 – 2012) író, kutató-történész, volt GULAG rab. 2016.”
A második táblát Nagykanizsa város önkormányzata állíttatta augusztus 16-án, amelyről a Zalai Hírlap és a Kanizsa Újság is tudósított. A táblán olvasható: „A szovjet rabtáborokba hurcolt sokszázezer magyar helyett szóló díszpolgárnak állította a GULAG emlékévében Nagykanizsa M.J.V. Önkormányzata”

Rózsás János 1926. augusztus 26-án született Budapesten. Szüleivel harmadik osztályos korában költöztek Nagykanizsára (a család apai ága a városból származott). 1944 őszén, 18 évesen besorozták katonának és a somogyi frontra vezényelték. Marcali környékén esett hadifogságba 1944 decemberében. A szovjet katonai haditörvényszék 10 év kényszermunkára és örökös száműzetésre ítélte, mint a Szovjetunió ellen önként harcoló magyar leventét. 1953-ig kilenc GULAG kényszermunkatáborban tartották fogva.
A GULÁG a sztálini Szovjetunió egészét behálózó kényszermunkatábor-rendszert jelenti, ahol elsősorban politikai elítéltek raboskodtak koholt vádak alapján. Magyarországról 700.000 embert deportáltak a táborokba. 300.000-en nem élték túl a kemény fizikai munkát és a kemény orosz telet. Az ő emlékükre hozták létre a GULÁG túlélők 1993-ban a GULÁG Alapítványt.
Rózsás János 3 évig együtt raboskodott a későbbi Nobel-díjas íróval, Alekszandr Szolzsenyicinnel, akivel a jövőben is barátságot ápolt. 1953-ban, Sztálin halálával térhetett haza a városba. Családot alapított és hozzáfogott az íráshoz. Egész életében segített egykori rabtársainak, rehabilitációs kérelmeket fogalmazott, és kutatott az eltűntek után, tartott róluk megemlékezéseket, előadásokat. Ennek a nagy munkának az eredményeként jelent meg – több kiadásban is – a GULAG Lexikon. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető.
Saját élettörténete többször is napvilágot látott (előbb Németországban, majd Magyarországon) Keserű ifjúság – Éltető reménység címmel. A könyvtár állományából kölcsönözhető.
Fogsága egy-egy epizódja külön is megjelent nyomtatásban, melyek közül a legjelentősebb a Duszja nővér. A könyvtárban megtalálható, és az interneten is olvasható.
A Halis István Városi Könyvtár virtuális emlékszobával tiszteleg élete és munkássága előtt, ahol számos fénykép, írás található a város díszpolgáráról és a könyvtárhoz való kötődéséről, valamint olvashatunk az emléktábla állításáról is. A Halis Podcast 2022 februárjában készült felvételének témája Rózsás János és a GULAG volt, mely az interneten meghallgatható.
Rózsás János 1993-ban Nagykanizsa, 2003-ban Zala megye díszpolgára lett. 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét vehette át, majd 2011-ben A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. 2012. november 2-án hunyt el, a városi temetőben helyezték örök nyugalomra.

 

Kényszermunkára elhurcoltak emléktáblája a vasútállomáson

Ady Endre utca 67.
 

Az emléktáblát 2005. szeptember 9-én állította a város az 1950 és 1952 között kényszermunkára elhurcolt családok emlékére. A fekete márványtábla a vasútállomás peron felőli homlokzatán kapott helyet. A táblaavatásról a Kanizsa Újság (35. old.) és a Zalai Hírlap is beszámolt.
A táblán az alábbi felirat olvasható: “Emlékezzünk azokra az ártatlan családokra, akiket 1950. és 1952. között nagykanizsai és környékbeli otthonaikból ezen az állomáson keresztül hurcoltak el hortobágyi és kunsági kényszermunkatáborokba! 2005. szeptember 9. Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata”

A 2. világháborút követően a megszilárduló kommunista hatalom elkezdte leépíteni a demokratikus állami rendszert, és szovjet mintára diktatúra kiépítésére törekedett. 1950 és 1953 között 12 tábort hoztak létre a Hortobágyon. Bírói ítélet nélkül, önkényesen 10.000 ártatlan embert (egész családokat) szállítottak marhavagonokban a kényszermunkatáborokba. Az elhurcolt embereket osztályellenesnek, azaz kulákoknak minősítették, vagyonukat elkobozták. Embertelen körülmények kellett élniük évekig, kényszermunkát kell végezniük és szigorú rendőri felügyelet alatt álltak. Nagykanizsáról és környékéről több mint 50 családot (300 embert) telepítettek ki, elsősorban Kócspusztára, Kónyára és Árkusra. A munkatáborokat 1953 őszén, Sztálin halála után oszlatták fel. Az ott raboskodott emberek nem térhettek vissza otthonaikba, tulajdonaikat és vagyontárgyaikat nem kaphatták vissza. Megkülönböztetett személyeknek számítottak, egészen a rendszerváltásig.
A még életben lévő volt rabok 2000-ben megalapították a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületét. A honlapjukon olvasható az egyes táborok története, az ott raboskodott férfiak, nők, gyerekek névsora. Visszaemlékezések is láthatóak az oldalon, köztük a Kanizsa TV 2015-ös felvétele, melyet túlélőkkel készítettek. Az egyesület könyvet adott ki az áldozatok emlékére, A hortobágyi kényszermunkatáborok, 1950-1953 címmel, a Halis István Városi Könyvtárból kölcsönözhető.
2013-ban jelent meg Takács János, a város díszpolgárának visszaemlékezése, aki megjárta az egyik hortobágyi munkatábort. A könyv címe: Kócspuszta. Egy hortobágyi kényszermunkatáborról, Takács János és sorstársai visszaemlékezései alapján. A könyvtár állományából kölcsönözhető.
Az 1980-as évek végén készült Gulyás Gyula és Gulyás János Törvénysértés nélkül című dokumentumfilmje, illetve könyve, mely kanizsai emlékezőket is megszólaltatott, mint például Bertók Balázst, Takács Jánost és Krátky Istvánnét. (Dr. Krátky Istvánt, aki 1930 és 1944 között a város polgármestere volt, szintén elhurcolták családjával együtt 1952-ben. Szabadulásuk után Budapesten telepedtek le.) A könyv és a DVD is kölcsönözhető a könyvtár állományából.
A Zala megyei kitelepítésekről jelent meg Erős Krisztina tanulmánya a Zalai Gyűjtemény 67. számában, a címe: „Törvényen kívül helyezve”. A kötet kölcsönözhető a könyvtárban, és online is olvasható.

 

A zsidó mártírok emléktáblája a vasútállomáson

Ady Endre utca 67.
 

Az emléktáblát 2004. június 18-án állította a Magyar Evangéliumi Testvérközösség egyháza és a Wesley János Lelkészképző Főiskola a holokauszt 60. évfordulója alkalmából, a MÁV Árufuvarozási Osztálya támogatásával. Az eseményről a Zalai Hírlap is beszámolt.
Az emléktábla elhelyezése és a kegyeleti istentisztelet tartása egy országos megemlékezés-sorozat része volt. Minden olyan város vasútállomásán tiszteletüket tették a szervezők, ahol zsidókat deportáltak a 2. világháború idején. A tábla a vasútállomás (Ady Endre utca 67.) peron felőli homlokzatára került.
Minden vasútállomáson egyforma emléktábla lett elhelyezve: Sebestyén Sándor munkája, gránitból készült, felső részén egy bronz dombormű látható, mely egy vasúti vagonból kinyúló kétségbeesett kezet ábrázol. Alatta héber és magyar nyelvű felirat található: „Áldott a mártírok emlékezete! Elhelyezte a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség és a Wesley János Lelkészképző Főiskola a Holokauszt 60. évfordulóján. 2004 Az emlékhely létesítését a MÁV Árufuvarozási Osztálya támogatta.”

A nagykanizsai zsidók összegyűjtését és gettóba zárását 1944. április 26-án kezdték meg Bükky Jenő rendőrkapitány irányításával. A művelet 3 napig tartott, 3 gyűjtőhelyen helyezték el az embereket, és ide hozták a csáktornyai, perlaki és letenyei járás zsidó lakosait is. Számuk 3000 főre tehető. Az első csoportot, körülbelül 800 főt már április 28-án deportálták a városból. A többieket május 17-én szállították el. Németek felügyelték a transzportot, és a Szombathely-Sopron-Bécs útvonalon vitték őket Auschwitzba. A pontos számok nem ismertek, de nagyjából minden 10. tért vissza a városba a háború után. A Zala Megyei Levéltárban őrzött 1945-ös polgármesteri kimutatás szerint 269 menekült, illetve deportált tért vissza Kanizsára. (Nagykanizsa népessége az 1941. évi népszámláláson 31.604 fő volt, ebből 2093 fő vallotta magát izraelita vallásúnak. A Zalai Közlöny 1944. június 5-én megjelent számának egyik cikke szerint a város lakossága már csak 28.702 fő.)

Két memoár is született olyan fiatal nők tollából, akik nagykanizsaiak voltak és túlélték a koncentrációs táborok borzalmait. A könyvek kölcsönözhetők a Halis István Városi Könyvtárból:
● Ausch Klára: Ajándékba kaptam az életet
● Pauk Anna: A 12539–es számú fogoly
A Holokauszt Emlékközpont Oktatási Csoportja oktatási céllal feldolgozta Pauk Anna kéziratát.

Szintén Nagykanizsáról vitték el a szombathelyi születésű Hoffman Jánost. Ő a deportálást megelőzően vetette papírra az életét, így az 1940-es évek Kanizsáját is, melyet később Ködkárpit címmel jelentettek meg.
A lányával, Varga-Hoffmann Judittal – aki túlélte a deportálást – 2022 októberében készített podcast felvételt a könyvtár.

A nagykanizsai zsidóság történetéről bővebben Paksy Zoltán: A nagykanizsai zsidóság és a holokauszt című könyvében olvashatunk. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető a kötet.

A városban „botlatókövek” is őrzik az elhurcoltak emlékét. Nagykanizsa 2007-ben csatlakozott a kezdeményezéshez, az áldozatok utolsó lakóhelyének bejárata elé a járdába réztáblát illesztenek, melyre rávésik a nevüket, születésük és haláluk időpontját, helyszínét.

A deportálások idején dr. Hegyi Lajos volt a város helyettes polgármestere. Krátky Istvánt 1944. április 4-én eltávolították a hivatalából, mert nyilas-, illetve náciellenes beállítottságú nézeteket vallott. Koncepciós pert is indítottak ellene a város vagyonának hűtlen kezelése miatt. A város vezetését ideiglenesen a főjegyzőjére bízták. Hegyi Lajos próbálta a zsidó lakosságot segíteni, a gettóba került zsidók élelmezését és egészségügyi ellátását biztosítani. Bükky Jenő nem sok mozgásteret hagyott neki, nem engedték be a tábor területére sem. Dr. Halphen Jenő ügyvéd lett a tábor vezetője, ő kimehetett kísérettel a tábor területéről, többször egyeztetett is Hegyi Lajossal a teendőkről. A lakosok egy része szeretetcsomagokat helyezett el a gettók bejáratainál, ezt a karhatalom nem nézte jó szemmel, elkezdték fényképezni őket. Ezek után Hegyi Lajos egy adott helyen kezdte el összegyűjtetni a csomagokat, és a polgármesteri hivatal munkatársai az éj leple alatt vitték át. (A polgármesteri hivatal ekkoriban a Fő úton, a Zsinagóga szomszédságában állt.) A legnagyobb érdeme egy másfél éves zsidó kisfiú életének a megmentése, tettéért felkerült a Holokauszt Emlékközpont embermentőinek névsorára. A kisfiú szülei a gettósítás hírére öngyilkosságot kíséreltek meg, de időben sikerült őket kórházba szállítani, életben maradtak. A gyermeket a lakásból Hegyi nem a gettóba szállíttatta, hanem megszervezte, hogy a nagymamájához kerüljön Budapestre. A koncentrációs tábort túlélt édesanya később köszönőlevelet írt a helyettes polgármesternek. A levél fennmaradt, sőt bizonyítékként szolgált Hegyi Lajos védelmében. A háború után perbe fogták népellenes bűntettek vádjával, de a népbíróság 1946-ban felmentette.
Hegyi Lajosról és a Világ Igazairól szól a Halis Podcast 2024. januári felvétele.