…Valahogy úgy alakult, hogy emlékünk és minden elképzelésünk a háborúról – férfiarcú. De ez érthető is. Hiszen alapvetően férfiak harcoltak. Ám elismerése ez annak is, hogy ismereteink a háborúról nem teljesek, bár könyvek százait írták nőkről is, akik részt vettek a nagy honvédő háborúban. Jelentős memoárirodalom szól róluk, amely arról győz meg, hogy történelmi jelenséggel van dolgunk. Az emberiség történetében még soha nem vett részt háborúban annyi asszony, mint az elmúlt háborúban. Azelőtt is éltek legendás egyéniségek, mint Nagyezsda Durova lovas katonalány, Vaszilisza Kozsina partizán. A polgárháború éveiben a Vörös Hadsereg soraiban voltak nők, de többségükben ápolónők és orvosok. A nagy honvédő háború példát mutatott a világnak: hazájuk védelmében a szovjet nők tömegesen vonultak be."

„Mi nem egyszerűen csak rabszolgák voltunk, hanem a rabszolgaság romantikusai” – írja Alekszijevics könyve előszavában, mely mind ez ideig a legkegyetlenebb számvetés arról, mi történt Afganisztánban 1980 és 1989 között. A fehérorosz írónő az Afganisztánt megjárt katonákkal s az elesett fiaikat gyászoló anyákkal folytatott megrázó beszélgetéseit fűzte dokumentumregénnyé, elsősorban azt a kérdést vizsgálva: miként válhat az ember számára természetessé a gyilkolás. A könyv 1991-ben sokkoló erővel szembesítette az orosz társadalmat mindazzal, amit a szovjet hadigépezet Afganisztánban elkövetett, s egyúttal keserű ítéletet mond a „rabszolgaság romantikusait” kinevelő militarista rendszer fölött.

A Nobel-díjas író világhírű regénye négy évszázad életét pergeti le előttünk, mialatt izgalmas, megrendítő, csodálatos események követik egymást. A regény Bosznia egyik festői kisvárosában, a Drina partján, az égbe szökő hegyek tövében épült Visegrádban játszódik, középpontjában azzal a mestermívű híddal, amely a Drina két partját összeköti. A híd keletkezésének és életének mozzanatai fogják keretbe az eseményeket, a történelem helyi színjátékait, emberi sorsok tragikus és derűs alakulását. A 16. század elejétől, a híd építésétől kezdve 1914-ig a híd felrobbantásáig ismerjük meg Szerbia és Bosznia népeinek, az ott élő családoknak, embereknek az életét. A négy évszázad folyamán nemzedékek váltják egymást, melyek új gondolatok, érzelmek, eszmények, törekvések hordozói. Minden változik, csak a híd örök, és az alatta zúgó, sebes folyó. Népek tarka kavargása ez: szerbek, törökök, osztrákok, magyarok, zsidók sorsa kapcsolódik egybe itt, a Drina mentén, a híd mellett kisvárosban, a hídon, s az író ennek a sokszínű emberi közösségnek életét ábrázolja páratlanul sokoldalú, művészi átéléssel, megértő emberséggel, bölcs filozófiával.

A világhírű, Nobel-díjas szerb író elbeszéléseinek, regényeinek háttere az a vidék, ahol a Kelet és a Nyugat találkozásának évszázados nagy drámája lejátszódott, különböző jellemek, más és más felfogások csaptak itt össze. A két világ között őrlődő balkáni ember tragikuma rajzolódik ki írásaiban. Egyszerű, de gazdag stílusa, írásaiból áradó humanizmusa a legjelentősebb XX. századi írók közé emeli.

A Nobel-díjjal kitüntetett guatemalai Asturiast sokan Latin-Amerika legnagyobb írójának tartják, fő művének pedig ezt a könyvét, melyre elsősorban a népkultúra és szürrealizmus sajátos összefonódása jellemző: misztikum és álomszerűség, játékosság és jelképiség, szorongás és népi derű, gyermetegség és erotika. Hőse az ördöggel való szövetségben próbál a számára kiszámíthatatlan természeti erők fölibe kerekedni, ezért még szeretett feleségét is áruba bocsájtja, azaz elcseréli a démoni mulatt nőre, viszont ezáltal másféle vak erők játékszerévé válik, elsősorban a nemiségé. Később aztán újra megtalálja asszonyát s véle belső békéjét, csakhogy „az ördög nem alszik”, ezért Celestino Yumí ellátogat a pokoli hatalmak fővárosába, hogy boszorkánymesterré legyen… Személye és a félvér nő körül összecsap az ősi maya kultusz és a spanyolok hozta új vallás százféle démona.

Beckett utolsó regényének első magyar fordítását Romhányi Török Gábor ültette át francia nyelvből. Beckett önéletrajzi elemekkel is átszőtt prózakölteménye a tetralógia Molloy, Malone meghal, A megnevezhetetlen záró darabja. Egy ziháló ember arcra borulva fekszik a sötétben és a sárban és mormolja az élete történetét, ahogy egy belső hang súgja neki. (Beckett) A különleges, formateremtő – központozás nélküli – szöveg igazi csemege az olvasónak!

Henderson, az öles termetű, mázsás milliomos, a mai Gulliver, modern kalandregényünk hőse. Az ötvenen túl még egyre űzi, hajtja barátunkat lelke mélyéről a belső hang, hogy a konformizmus, a babaarcú nők hamis világából menekülve megkeresse igazi énjét. Afrikában, vad törzsek között, mulatságos és gyászos kalandok során megtanulja az igaz oroszlán-emberséget (eddigi disznó-embersége helyett), és lélekben megerősödve repül vissza hazájába, feleségéhez. Leleményes, sok humorral és szatirával átszőtt történet ez, s a szerző mindenkinek tetszésére bízza, hogy egyszerűen csak elszórakozik hőse viselt dolgain, avagy a mögöttük rejlő filozófiát is felfedi.

Az Irodalmi Nobel-Díjasok Könyvtárának kilencedik darabja Björnstjerne Björnson regénye, az Álmodó Falvak Ember és természet, költészet és próza – Björnstjerne Björnson írásai a szintézis mesterművei. A XIX. századi norvég falu krónikásának megkapó történeteit mesteri líra szövi át: ettől válik Björnson két története a szerelem, a természet és az emberi lélek örök érvényű, csodaszép himnuszává. A kötetben szereplő két mű, az Arne és a Synnove Solbakken egyaránt a norvég paraszti életnek állítanak emléket – a mulatozásnak és felhőtlen szabadságnak éppúgy, ahogy a nyomornak és az elkeseredésnek. Az Arne című kisregény főhőse egy fiatal, tehetséges fiú, aki versfaragás közben – mely Björnson nyelvi missziójának egyfajta lecsapódása a műben – arról ábrándozik, bárcsak megismerhetné a világot, és egyben tartozhatna is igazán valahova. Ez az életérzés egész Norvégia ábrándja lehetett abban az időben. Mint láthatjuk, nem is volt hiábavaló a küzdelem – mára Norvégia egy bámulatosan fejlett és autonóm országgá vált, tele nemzeti öntudattal, amelyet a romantika – és ennek részeként Björnstjerne Björnson eszméi alapoztak meg.

Heinrich Böll Nobel-díjas német írót szokás volt már életében a németség lelkiismeretének nevezni. Lassan klasszikussá érlelődő kitűnő regényének játékideje alig egy nap: 1958. szeptember hatodika. A Fähmel család feje, az öreg építész, ezen a napon ünnepli nyolcvanadik születésnapját. De ez a nap magába sűríti a német történelem fél évszázadának eseményeit is a Fähmel család történetén keresztül: attól a pillanattól, mikor a még ismeretlen ifjú építész vakmerően benyújtja pályázatát a Sankt Anton apátság felépítésére, két világháború hányattatásain, a fasizmus évtizedein át, 1958 jelenéig. Közben rommá lesz és felépül körülöttük életük színtere, a város, felépül, rommá lesz s újból épülni kezd a Sankt Anton apátság is, ez a szimbolikus jelentőségű épület, melynek sorsában részes a Fähmel család mindhárom nemzedéke. Az 1950-es, 60-as évek regényei egy keserű Böllt mutattak, ő volt az, aki nem felejtett semmit, miközben körülötte mindenki ünnepelni akarta a gazdasági csodát.

„Ez volt az évad legjobb regénye!” – kiált föl Harry Hansen, aki a legnagyobb amerikai lapok kritikáját tolmácsolja ezzel a megállapítással. „A közönség és a kritikusok valószínűleg eldöntik majd – írja Laurence Stallings –, hogy Pearl S. Buck könyve volt a könyvpiac legjobb regénye: a "New York Times” pedig kijelenti, hogy Az édes anyaföld fényesen beváltott minden ígéretet, amit a legoptimistább várakozás fűzött a könyvhöz. Van stílusa, ereje, átütő összefüggése és megvan benne a drámai valóság meggyőző hatalma. Mélyenszántó bonyodalma nem annyira a kínai élet külső formáit fitogtatja, mint inkább az általános, emberi élet jelentőségét és tragédiáját vetíti elénk, amit a földkerekség minden részében és minden idejében átélt és átél még ma is az emberiség."

Pearl S. Buck nemzedékeken átívelő családregényében a múlt századi Kínába viszi el az olvasót. Negyvenedik születésnapján egy gyönyörű asszony úgy dönt, hogy visszavonul a házasélettől, és ezentúl önmagának szenteli az idejét, férje mellé pedig ágyast keres. Több mint húsz évig erős kézzel irányította a fényes udvarház működését, intézte a hagyományos kínai család hétköznapjait, ahol nem sok minden változott az elmúlt sok-sok generáció során. Az asszony döntése felbolygatja az egész birtok életét, és a látszólagos nyugalom fátyla mögül előbukkannak a fájdalmas érzések, a düh és vágy. Az ágyas sorsa tragédiába torkollik, a férj pedig egy örömlány oldalán találja meg boldogságát. Az asszony életébe egy olasz misszionárius pap hoz gyökeres változást és szerelmet. A Nobel-díjas írónő érzékletes képet fest Kína mindennapjairól, a különös hagyományokról, amelyekbe, mint selyembe a díszes hímzés, simulnak bele a női sorsok. Asszonyok háza címmel is megjelent.

A mű a pestissel jelképezi -szimbolikus formában és meggyőzően- a fasizmus iszonyatát. Egy csendes kisvárosban pestisjárvány tör ki, s egyre inkább elhatalmasodva, egyre több embert legyilkolva hatalmába keríti a várost. A főhős, Rieux doktor, Camus leghíresebb korai esszéjének -Sziszüphosz mítosza- irodalmi megtestesülése, aki nem hajlandó tudomásul venni a vereséget, újra és újra lázad a könyörtelen sorssal szemben, s az emberi lét értelmét a küzdelemben keresi, mely bármennyire reménytelen is, az ember győzelmét képviselheti a vak végzettel szemben. A regény egyike a legnépszerűbb műveinek, a járvány teremtette sajátos világ kiválóan alkalmas a legkülönbözőbb magatartásformák bemutatására. Buzsicsné Szabó Eszter könyvtáros ajánlásával.

„E kis könyv minden lapjáról a szegény és magányos nagyvárosi fiatalság szűkszavú s mégis oly beszédes, tömör és izzó lázongása, panasza és vágya száll fel – panasza e civilizáció megalázó rendje ellen, s vágya egy nyíltabb, szabadabb és igazibb élet után… Az, aki Meursault történetét tisztán emberi távlatban nézi, a kisember lelki nyomorát, magányát, elidegenülését érzi benne, azét a mai kisemberét, aki távlattalanul él a mában, emlék nélkül, reménység nélkül, mélyebb emberi kapcsolatok, komolyabb feladatok nélkül, s aki sejti, hogy börtönben él, s nem tud vagy nem akar szabadulni. Sorsa nem egyéb, mint sok száz és sok ezer hasonló kis életének pattanásig feszített szimbóluma, végletesen logikus és kérlelhetetlen beteljesülése.” Salamonné Vadász Tímea könyvtáros ajánlásával.

A két világháború közti német nyelvű irodalom bővelkedik olyan művekben, melyek jelentőségét csak megjelenésük után két-három évtizeddel ismerték fel. Franz Kafka, Hermann Broch, Robert Musil alkotásai mellett az 1905-ben született és 1994-ben elhunyt Elias Canetti fő műve, a Káprázat című regény is ezek közé tartozik. 1932-ben keletkezett, és 1935-ben jelent meg először, de csak az ötvenes években figyeltek fel rá világszerte. A regény főhőse, Kien professzor, a világhírű sinológus – hogy munkáját zavartalanabbul végezhesse, és pótolhatatlan könyveinek, kéziratainak őrzését, gondozását hatékonyabban biztosítsa – feleségül veszi házvezetőnőjét. Számítása azonban balul üt ki: a feleséggé előléptetett házvezetőnő jogot formál a családi életre, érzelmekben, pénzben és ágyban egyaránt. S mivel nem kapja meg, amire igényt tart, bosszúból kiszorítja a professzort otthonából, könyvei közül, munkájából, létformájából. A talaját vesztett sinológus rabjául esik az alvilágnak, de megérkezik Párizsból testvére, a divatos pszichiáter, hogy megszabadítsa bátyját feleségétől és alvilági barátaitól, és visszahelyezi könyvei birodalmába. Elutazása után azonban az események váratlan és vérfagyasztó fordulatot vesznek. A félelmetes és groteszk cselekmény egy jellegzetes, különösen a két világháború közötti Közép-Európára jellemző értelmiségi magatartás tragikus csődjének foglalata. A szakterületére, a cáfolhatatlannak hitt tények világába visszavonuló, a minden hazugságtól irtózó és a tudomány tisztaságába zárkózó entellektüel éppen azt adja fel, éppen azt árulja el, ami az igazi tudomány lényege, értelme: az ember szolgálatát. Ezzel az árulással nemcsak tudományát, hanem önmagát is kiszolgáltatja: védtelenné válik azokkal az erőkkel szemben, amelyek az emberi értéket megalázva az alja, állati ösztönök, az erőszak orgiáját készítik elő. Canetti regénye ennek a magatartásnak és következményeinek kitűnő látlelete. Szigorú racionalitás, tárgyiasító fegyelem szervezi egységes, bizarr látomássá Kien professzor lidércnyomásos történetét. Elias Canetti 1981-ben irodalmi munkásságáért Nobel-díjat kapott.

A mai Spanyolország nagy eretnek írójának könyve egy koszorús vagabund és akadémikus képromboló merész, kihívó írása. A Méhkas (1951) a negyvenes éveknek, a második világháború Madridjának kaleidoszkópszerű, nyomasztó képe, csípős humorú és költői erejű bírálat jegyében fogant, hiteles híradás egy mesterségesen elzárt világról, amelyről akkor, az emberiség nagy kataklizmájában megfeledkeztünk. Cela könyvében, mint csaknem minden írásában, többnyire az élet kitagadottjai ténferegnek, elesettségükben is festői alakok, a spanyol cifranyomorúság cinikus haszonélvezői és szánandó kárvallottjai. Ez a regény azt az intellektuális és művészi magasfeszültséget árasztja, amely a legnagyobb modernek sajátsága; világában groteszk szeszély, szavaiban ideges irónia villódzik, feszes, kemény stílusának García Lorcára emlékeztető lidérces képszerűsége Celát a világirodalom legkiválóbb élő prózaíróinak sorába emeli.

Sir Winston Churchill mint brit miniszterelnök szinte mindenki számára ismerős, kiváltképp a II. világháborúban betöltött szerepe miatt. Azonban kevesen hallottak róla mint termékeny íróról, festőről. Churchill 1874. november 30-án született Woodstockban, híres arisztokrata család sarjaként, apja ugyancsak politikus volt. Katonai pályafutása során haditudósítóként is ismertté vált. Később két periódusban (1940 és 1945, illetve 1951 és 1955 között) az Egyesült Királyság miniszterelnöke volt. Számos történeti munka fűződik a nevéhez, 1953-ban munkásságáért megkapta a legrangosabb kitüntetést, az irodalmi Nobel-díjat. Még csak huszonhárom éves volt, amikor megírta első és egyetlen regényét, a Savrolát. Bár fikcióról van szó, bizonyos részleteiben kötődik valós eseményekhez, személyekhez, még Churchill családtörténetéhez is. A színhely egy sosem létezett ország, Laurania, ahol egy Antonio Molara nevű diktátor ragadja magához a hatalmat. Az ő ellenfele Savrola, aki az elégedetlenkedők élére áll és kirobbantja a forradalmat. Hamarosan azonban kicsúszik a kezéből az irányítás… Érdemes kiemelni, hogy a kötet központi nőalakját, Molara feleségét, Lucille-t a szerző édesanyjáról, Lady Randolph Churchillről mintázta. A Savrola egy diktatúra végnapjainak története. Ugyanakkor olyan eseményeket és helyzeteket vázol fel, melyek a hatalomhoz vezetnek, megmutatva a buktatókat, amiket egy jó vezetőnek el kell kerülnie.

A Nobel-díjas dél-afrikai író első könyve az Alkonyvidék. Két különböző világ jelenik meg a könyv két kisregényében, de közös témájuk a hatalmi viszonyok összetett és ellentmondásos jellege. A Vietnam-projekt főhőse az Egyesült Államok háborús propagandáját és pszichológiai hadviselését tanulmányozza egy kutatóintézet könyvtárának biztonságos falai között, miközben magánélete és munkája óhatatlanul, fokozatosan összeolvad. A hatalmi harcok más fajtáját mutatja be Jacobus Coetzee elbeszélése, amelyben egy tizennyolcadik századi búr felfedező az őt ért vélt és valós megaláztatásokért bosszút áll a hottentotta bennszülötteken.Coetzee jellegzetes, a metafikciót sem nélkülöző, intenzív, tiszta és erőteljes stílusában mutatja be, hogy a kolonializáció természete változatlan formában meghatározza a Nyugat és a Kelet egymáshoz fűződő viszonyát. Legyen az évszám 1970 és 1760, a fehér felfedező önazonosságának a záloga a hódítás és a meghódított területek kultúrájának görcsös érteni akarása.

Elizabeth Costello, Coetzee regényének főszereplője idősödő ausztrál írónő, akinek nevét negyedik regénye, Az Eccles Street-i ház tette ismertté. Mint népszerű és fontosnak tartott írót, gyakran kérik fel, hogy tartson előadást különböző témákról. A kötetben életének ezen epizódjait követhetjük nyomon, és miközben az előadások – és az azokat követő viták – olyan kérdésekkel foglalkoznak, mint az afrikai regény, az állatok jogai vagy a gonosz problémája, megismerjük Elizabeth Costello emberi kapcsolatait, életének meghatározó eseményeit, belső vívódásait is.

Elrendezte a helyszínt, akár egy megrögzött bűnöző; szépen nekilátott előkészíteni mindent, mire lejön a család. A lámpába olajat töltött, az elégett kanóc végét levágta, aztán beóvakodott a szobába, s először is megnézte, hogy a díványon eléggé szét van-e túrva sz ágynemű, majd lehúzta áldozata arcáról a takarót, és hosszan figyelte. Az öregember arcán most is ott volt az a rettenetes vigyor, de a színe hamuszürke lett; szeme kissé nyitva volt, tekintete elködösült. A legszívesebben megrázta volna, hogy más helyzetet vegyen fel, de nem merte: legyőzhetetlen viszolygás fogta el, úgy érezte, ha megérinti, a holttesthez ragad a keze.

A kísérlet: Faulkner legnagyobb, méltán leghíresebb regénye. A történet: a faulkneri legendakör legteljesebb összegzése. Egy átokvert család, mint „az elátkozott Dél” megtestesítője – ismerős képlet, ám a Compsonok históriája jóval szövevényesebb, semhogy mindenestül beleférne. Sorstragédia, mint az Atreidáké. S mint minden tragédia, mondataiban – áradó és meg-megbicsakló, darabokra töredező és oldalak, évtizedek távolából is egymást kereső, eltéphetetlenül összetartozó mondataiban – roppant ellentéteket markol össze: durva komikumot és nemes heroizmust, bűnt és bűnhődést, jót és rosszat, feketéket és fehéreket. Tragikus költészet ez, szemléletében, szerkesztésmódjában és stílusában egyaránt. És tragikus filozófia, melyben egyszerre szólal meg az emberi önkifejezés két végletesen távoli lehetősége: „a hang” – az értelmetlen iszonyat történelem előtti üvöltése, és „a téboly” – a túlhajszolt értelem, a betegesen érzékeny huszadik századi tudat önmagát tagadó-bizonygató vitája. Négy elbeszélő – három Compson-testvér (egy idióta, egy öngyilkosjelölt, egy kisvárosi Jágó) és végezetül maga a szerző – mondja el ugyanazt a históriát. Négy változatban pereg le előttünk ugyanaz az álom: korunk látomása. A modern világ ős-egyszerű elemekből összeálló bonyolult rendszere tárul föl benne, a modern ember végzetesen bizonytalan, de mégis gyötrelmes bizonyossággal létező erkölcsi világrendje.

A név, amely a múlt század végi amerikai Délen nevelkedett fiatalember emlékezetén, képzeletén és lelkiismeretén végigvisszhangzik: a Thomas Sutpené. Azé az emberé, aki puszta kézzel uradalmat hasít ki a vadonból, házat épít, dinasztiát alapít; aki átküzdi magát nélkülözésen, társadalmi előítéleten és polgárháborún, egészen a végső és teljes bukásig: gazdagsága odavész, családja szétzüllik, gyermekei egymást pusztítják, maga erőszakos halállal dicstelen véget ér. A történet: tündöklés és nyomorúság; fölívelés és lehanyatlás: klasszikus tragédia. Jellegzetesen déli történet: a fajgyűlöletben gyökerező „különleges intézmény” átkos következményeinek elrettentő példája. De jellegzetesen amerikai történet is: a „korlátlan lehetőség” illúziójára épült nagyszabású válallkozás paradox példázata. Megmutatja, hogy mire képes – és mire nem – önerejéből, önmagát maradéktalanul megvalósítva (és megsemmisítve) az ember. Közönséges emberi történet tehát? A halált, az embertelenséget bontja ki az egyéni sors és a nemzeti hagyomány fájdalmasan eleven anyagából. Mi történt Sutpen Százán; mit tett Thomas Sutpen: Az olvasó is éppúgy találgathatja, mint a négy elbeszélő akármelyike; akár úgy is, mint egyikük, az a megszállott déli fiatalember: A hang és a téboly ismerői számára oly emlékezetes Quentin Compson. Mit tudhat az öngyilkosjelölt Quentin a mások életéről; mit tudhat az európai olvasó az amerikai Délről: csak kérdezgetni tudunk. Kérdéseinkre négyen felelgetnek; ugyanazt mondják, de nem ugyanúgy. Hallomásból és emlékezetből, merész fantáziával és konok szenvedéllyel idézik, toldozzák-foldozzák a mesét; s így teremtenek, visszamenőleg és maradandó érvénnyel, mítoszt – abból, ami krónikának már rég bevégeztetett. Ők, az elbeszélők az elbeszélés igazi hősei, mert a nagy történet, végső soron: egy nagy regény keletkezéstörténete, amelyben elválaszthatatlanul egy az alkotó, a befogadó és a szereplő, a fikció és a valóság. Megosztva és együttvéve valamennyien részesei az egy és oszthatatlan emberi „igazságnak”. „Az ember egymaga – mondta regényét magyarázva a szerző – sohasem tud szembenézni az igazsággal. Az igazság vakít. Belenézünk, de csak egy változatot látunk belőle…” Faulkner „igazságát” nem annyira a látvány sejteti, mint inkább a hang: az Elbeszélés Hangja. A hang az emberiség történetének legmélyéről hallatszik – mint az Atreidák meséjének görög tengermoraja… mint a bibliai Dávid király sírása: „… Édes fiam, Absolon! Absolon, édes fiam!…”

Anatole France-nak, „az utolsó klasszikusnak” utolsó nagy regénye, az Angyalok lázadása, közvetlenül az első világháború kitörése előtt jelent meg. Ezekben az években Anatole France – aki már a 80-as évektől kezdve mindjobban felfigyelt korának társadalmi mozgalmaira – egyre nagyobb rokonszanvvel tekint a szenvedőkre, és egyre több kétellyel, gúnnyal, csömörrel és megvetéssel szemlélte, ami körülötte zajlik: a harmadik Köztársaság válságos periódusát – a regényben szereplő angyal szavaival: „…a mozdulatlanság leple alatt minden rothadóban van… Elaggott közigazgatás, elaggott hadsereg, elaggott pénzügyi szervezet.” S miközben megértő kétellyel meséli csípős és ájtatos történeteit és legendáit, új mítoszt teremt, s újra a földre hozza a lázadó angyalokat. Egy fantasztikus-szatírikus regény keretében megírja, hogyan döntik majd meg a zsarnok Jehova trónját a szabadság és az emberiesség jegyében. Természetesen France, aki az irónia egyik legnagyobb mestere – Swift és Voltaire egyenes örököse – , sikamlós vidám történetekkel fűszerezi mély életbölcselettel teli, moralizáló regényét. Miközben a regényben megelevenedik az egész európai kultúra sűrített története, az örök kételkedő gúnyos-bölcs mosolyával, elnéző szigorúsággal bírálja kora társadalmát. E sokszálú, több síkon mozgó, rendkívüli művészettel megírt művéből félreérthetetlenül kirajzolódik Anatole France jellemző kettős arca: a rebellis, aki fellázad kora minden csúfsága és képmutatása ellen, és a másik: a szépség, az ifjúság és az emberi értelem örök szerelmese.

Az olvasó kezdetben azt hiszi, hogy pajzán históriákat, humoros történeteket olvas egy csokorba kötve, de egyszerre csak rádöbben – többről van itt szó: Franciaország történelmének fonákjáról, melyet a nagy író a gyilkos szatíra eszközeivel mutat be olvasóinak. Tolla nem kíméli a régmúlt „szent és sérthetetlen” hagyományait, a közelmúlt királyait és hadvezéreit és kora társadalmának ellentmondásait és válságait. Feltűnik a regény lapjain Nagy Drákó király (Nagy Károly), a hatalmas pingvin birodalom megalapítója, Szent Orberose (Jeanne d'Arc), Franciaország, azaz Pingvinország védőszentje, Trinco (Napóleon), a nagy hadvezér, aki hadjárataival nyomorúságba döntötte hazáját. A Pyrot-ügyben pedig a megrázó Dreyfus-per szereplőit és körülményeit ismerheti meg az olvasó.

A vörös liliom France életművében szinte egyedülálló helyet foglal el. Talán épp ezért váltott ki már több mint egy fél évszázada oly sokoldalú és szenvedélyes vitákat. Vajon az író csupán egy túlfinomult szellemi életet élő szobrász és egy gyönyörű, boldogságot kereső asszony balvégzetű szenvedélyeinek történetét írja meg? Vagy több ennél: a múlt század végi társadalom, politika és művészeti áramlatok mesteri tükörképét? Ma már bizonyos: Kevés író eleveníti meg számunka ilyen fölényes könnyedséggel a párizsi szalonokban hivalkodó „előkelő” társaságot. A nagy író, az emberek barátja és a szépség szerelmese, ebben a kötetben is az emberi értelem és a harmonikus szépség hű szószólója marad. A Firenze kék ege alatt és a francia főváros nagyvilági környezetében szövődő szerelem csak még plasztikusabbá teszi Anatole France immár klasszikusá vált írását.

John Galsworthy 1913-as regénye az emberi élet talán leguniverzálisabb jelenségeit, a reménytelen szerelmet és a mindennapok mélyén megbúvó szenvedélyt dolgozza föl Mark Lennan férfivá érése kapcsán. A történet harminc éve alatt nyomon követhetjük, miként válik az aluliskolázott fiatalemberből oxfordi diák, majd látszólag boldog házasember. Ám a harmonikus felszín csupán illúzió, a mélyben sötét kétségek mardossák a férfi szívét, melyre feleségén kívül egy másik nő is igényt tart. Ez a titkos vonzalom élteti búvópatakként a vágyak „sötét virágát”, melyhez az író megnyerő humorral ötvözött részletező hajlama szolgáltat táptalajt. A könyv arányosan megkomponált szimbolikával, és megkapó karakterábrázolással vetíti elénk a késő-tizenkilencedik század középosztályának idilljét és mindennapi világának rejtett áramlatait. Mindezt úgy, hogy közben érezzük, egy átalakulás előtt álló világ végső mozzanatait kísérjük figyelemmel, melyben az elfojtott feszültségek erjedése a legszentebb érzéseket sem hagyja érintetlenül.

A kínai író 1986-ban miután tévesen tüdőrákot diagnosztizáltak nála, s hogy elkerülje a politikai zaklatásokat, nekivágott egy 15000 kilométeres útnak. Az utazás során született meg e kötet, mely megmutatja, hogy az ősi hiedelmek, sámán énekek, félelmetes-misztikus történetek gyűjtése során hogyan válik a lélek a képzelet által szabaddá.

„A hír ott volt a főoltár harmadik fülkéjében, az evangéliumi oldalon. A kőlap az első csákányütéstől darabokra pattant, és egy rézvörös, élő hajzuhatag ömlött ki a kripta üregéből.az építésvezető meg a körülötte lévő emberei egyben akarták kihúzni az egészet, és minél tovább húzták, annál hosszabb volt és dúsabb, egészen a tövéig, mely még hozzá volt tapadva egy gyermekkoponyához. A (…) a rücskös salétrommarta kőlapon csak a keresztnév volt olvasható: Sierva María de Todos los Ángeles, a földre kiterített gyönyörű hajzat huszonkét méter, tizenegy centiméter hosszú volt.Az építésvezető egy cseppet sem csodálkozott rajta: elmagyarázta nekem, hogy az emberi haj a halál után is tovább nő, havonta egy centimétert, így tehát a huszonkét méter nagyjából kétszáz évnek fele meg. Nekem viszont nem tűnt hétköznapinak a dolog, mert a nagyanyám gyerekkoromban mesélt nekem egy tizenkét éves márkilányról, akinek olyan hosszú volt a haja, hogy úgy húzta maga után, mint egy menyasszonyi fátylat, és aki egy veszett kutya harapásába halt bele: a Karib tenger partvidékének falvaiban csodatévő szentnek tisztelik. Abból a feltevésből elindulva, hogy a kripta az övé lehet, megtudtam írni az aznapi cikkemet, és ez a könyv is abból született.”

A csodálatos történet 1880-ban kezdődik, amikor a gyönyörű Fermina élvezhetné életét, helyette választania kell két udvarlója között, a jóképű Florentino Ariza és a népszerű Juvenal Urbino doktor között. Ez a gyötrődés és háromszög csaknem 50 éven át tart. A meghökkentő befejezésű szerelmi történet egy buja, lüktető, letűnt világban játszódik, melyet egyaránt uralnak a misztikus események és a sztentori hangú bölömbikák; ahol a tengerben olykor még feltűnik egy éneklő vízitehén keblén a borjával, vagy egy gyönyörű vízihulla; ahol még a legjózanabb gondolkodású embernek is természetesnek tűnik, hogy a tárgyak olykor elsétálnak a helyükről. Teljesen más világ ez, mint a mi közép-európai, misztikumtól mentes és romantikátlan valóságunk. Bognár Csilla könyvtáros ajánlásával.

A legnagyobb francia regényírók egyike egy házasság történetét meséli el A nők iskolájá-ban a megismerkedés pillanatától kezdve, a jegyesség boldog hónapjain majd a fokozatos kiábrándulás évein át az asszony haláláig. Gide műve két szempontból is kiemelkedik a modern házasság-regények sorából. Egyrészt az írót, a hagyományos vonalvezetéssel ellentétben nem a szerelem kikristályosodása érdekli, hanem az a folyamat, mely a világot rózsaszínben látó szenvedélytől a teljes kiábrándulásig vezet. Másrészt a regény formabontó elbeszélésmódjával igazi csemegét kínál a szokatlanra áhítozó olvasónak.

A pénzhamisítók nem csupán Gide legnagyobb regénye, hanem a két világháború közti időszak egyik legmerészebb kísérlete, márpedig ez az időszak olyan nevekkel dicsekedhetett, mint Thomas Mann, Gorkij, Proust vagy James Joyce, hogy csak a regény területén maradjunk. Kísérlet inkább, mint kész regény. Klasszikus elődök nyomán Gide az úgynevezett „tiszta regény” óhajtotta megvalósítani, pontosabban magának a regénynek a genezisét ábrázolni, amelyben mese, cselekmény, határozott jellemek és kerek szerkezetek helyett a titoknak, a meglepetésnek, a mozgalmasságnak, a meglepetésnek, a mozgalmasságnak, a „kapcsolatnak” kell lekötnie az olvasót. „Hőse” a regényíró, aki előttünk gyűjti anyagát, előttünk terveli műve formáját anyagát, előttünk terveli műve formáját, előttünk kísérletezik az emberekkel és az eseményekkel. Különösen a fiatalok lélektana érdekli, s legalább egy fél tucat meghökkentő gyermekkarcot, kamaszkori lázadót s nagyra törő ifjút mutat be. Velük szemben a szülők, a felnőttek főképpen a képmutatás százféle változatát képviselik. Egyének és családok, nyárspolgárok és bohémek, hipokriták és szélhámosok, kalandorok és széplelkek, hóhérok és áldozatok végtelen sorban vonulnak fel a húszas évek Párizsának mesterkélt és mérgezett légkörében. Létrehozta-e Gide a „tiszta regényt?” Ennek problémáira, a „tiszta regény” szerkesztési nehézségeire, mesterségbeli kérdésekre elmés, hol gyötrődő gondolatokra vet fényt A pénzhamisítók naplója, mely most jelenik meg először magyarul. Arra a kérdésre pedig, hogy sikerült-e Gide kísérlete, az olvasó válaszol, aki érdeklődéssel olvassa majd a mindenképpen izgalmas és tanulságos, a mindenképpen fordulatos és ellentmondásra, vitára késztető regényt.

„Született optimista vagyok – írja Golding – de a fogyatékos logika … pesszimistát formál belőlem.” Ebből a folyamatból valóban a végeredmény, a pesszimizmus marad meg uralkodó benyomásként Golding mindazon regényeinek olvastán, amelyek emberi-írói alapélményével – a háborúval foglalkoznak. A pesszimizmusból azonban egyfajta megnyugvás alakul ki, mihelyt Golding az emberség kérdését firtatja: „Ember voltunk abban áll – írja –, hogy el tudjuk tönteni, mi a helyes és mi a rossz, mi a csúf és mi a szép, mi az igazság és mi az igazságtalan.” A legyek ura voltaképpen a régi angol kalandregényeknek, a „hős gyarmatosító brit szellem”-et propagáló műveknek keserű paródiájául készült – de sokkal több lett ennél: egy maroknyi kamasz hajótörött életének néhány hetében az emberi ösztönök fejlődésének teljes panorámáját – a magatartásformák teljes skáláját adja a legvégletesebb helyzetekben. Megmutatja, hogy az értelem, az emberség, az ésszerű társadalom az ember elemi szükséglete; de ha az értelem nem eléggé érett, az emberség nem eléggé erőteljes, feltámadhatnak az alantas ösztönök, az öncélú hatalomvágy, a kegyetlenség.

A Nobel-díjas író pályája első szakaszában írt regénye a felelősség, az emberi szolidaritás, az egyértelműen megformált világszemlélet kérdését feszegeti. Főhőse, a német hadifogságból hazatérő festőművész, Sammy Mountjoy drámai felfedezést tesz: cserbenhagyott szerelmese, Beatrice megőrült, és már hét esztendeje egy elmegyógyintézet lakója. Mountjoy úgy érzi, minden valószínűség szerint az ő árulása billentette ki Beatrice lelki egyensúlyát, s végiggondolja az életét, azt kutatva, hol is követte el a végzetes lépést, amely Beatrice-t az áldozatává tette. Megrendítő költői allegória a szabad akaratról.

Mehring, a dél-afrikai nagyiparos farmot vásárol Johannesburg közelében, részben mert ez a divat, s jó befektetés, részben pedig azért, hogy ott bonyolítsa nőügyeit. De a farm csakhamar főszerepet kap az életében: Mehring úgy érzi, háromszáz holdnál sokkal többet kapott a pénzéért, idilli kapcsolatba került a természettel, a pusztuló értékek őrzőjévé vált. Hitében csak akkor rendül meg, amikor ismeretlen férfi holttestére bukkannak az egyik legelőjén. A kellemetlen esemény felidézi mindazokat a disszonáns hangokat, amelyekre ő eddig oda sem figyelt. Lázas, keserű vitába kezd szeretőjével és tizenéves fiával, akik okkal kételkednek abban, hogy a farm és ez az életforma megőrzíhető. A valóságra érzékenyen reagáló, finom tollú dél-afrikai írónő, Nadine Gordimer az egyik legjelentősebb angol irodalmi díjat nyerte el ezzel a regényével.

A Nobel-díjas írónő új regénye Dél-Afrikában játszódik, azokban az időkben, amikor megbukik az apartheid-rendszer, és az ország lakossága először szavaz faji megkülönböztetés nélkül. A főhős, Vera Stark, fehér bőrű ügyvédnő, a feketék támogatója őseik földjéért vívott harcukban. Vera életében fontos szerepet töltenek be a férfiak, szerelme második férje, Bennet iránt, viszonya gyermekeihez. A társadalmi átalakulások nyomán azonban mégis egyre világosabbá válik számára, hogy életében minden fontos döntést ő maga hoz meg. Önállóságát megőrizve hagyja el, túl az ötvenen, férjét, s szegődik Zeph Rapulanához, az új idők új emberéhez. Vera baráti köre révén nyerünk bepillantást azokba a változásokba, amelyek a korábbi száműzöttek visszatérése révén következnek be. A fekete Maqoma házaspár férfitagja, Didymus, aki annak idején az illegalitásban működő felszabadító mozgalom meghatározó egyénisége volt, most háttérbe szorul, miközben feleségét, Sibongile-t, az alakuló demokrácia élenjáró közszereplőjévé emelik. Az ő életükön keresztül ismerhetjük meg azokat a különös szenvedélyeket, veszélyeket, pálfordulásokat, amelyek az újonnan elnyert hatalom nyomán születnek. Az Egymagam lebilincselő, feszültségekkel teli mű. Fehérek és feketék vizsgáznak itt okosságból, tisztességből, a másság elfogadásából. Az események távoli földrészen játszódnak, de lapjain nemegyszer önmagunkkal nézhetünk szembe.

Günter Grass a második világháború után induló német írónemzedéknek talán legnagyobb hatású, életművéért 1999-ben Nobel-díjjal is kitüntetett alakja. Ismert szobrász és költő volt már, mikor 1959-ben A bádogdob-bal, első regényével jelentkezett. Azon nyomban hatalmas hazai botrányt és világsikert aratott vele – az eltelt ötven év pedig megpecsételte, hogy klasszikus műve a 20. század európai irodalmának. Volker Schlöndorff 1979-ben cannes-i nagydíjjal jutalmazott filmet forgatott belőle. A főhős, Oskar Matzerath törpe figurája a vászonról is meghódította az értő közönséget. Oskar elhatározza, hogy nem nő tovább, bádogdobjával és fülsiketítő, poharakat és hatalmas ablakokat ezer szilánkra zúzó sikításával szegül a nemszeretem világ ellen, felejthetetlen torzításból, vadul, groteszkül, szuggesztíven ábrázolva egy egész korszak, egy egész generáció életérzését. Grass szellemi küzdőtársát alkotta meg benne, hogy felhívja a figyelmet a szülőföldjén, Gdanskban – Danzigban – és környékén élő népek, németek, lengyelek, kasubok közös történelmére, összebékítésükért. Gál Erzsébet és Pánczél Edit könyvtárosok ajánlásával.

„A Költészet és valóság cím magában rejti a valóság kérdéses voltát is. A költészet a valóság kontrolljának eszköze. Ez előtt a dilemma előtt álltam én is, amikor, legyőzve ellenállásomat, úgy döntöttem, elég öreg vagyok már hozzá, hogy visszatekintsek, és könyvet írjak fiatal éveimről. Ebbe a könyvbe azonban bele kellett írnom azt is, hogy mennyire bizalmatlan vagyok tulajdon emlékezetemmel szemben. Az emlékezet hajlamos átrendezni, kicsinosítani a dolgokat, megszépíteni a valóságot, az egymással párhuzamosan zajló, de egymásnak ellentmondó eseményeket úgy rendezni, hogy azok kerek, jól elbeszélhető folyamattá álljanak össze. Le akartam írni ezeket a kétes valóságtartalmú folyamatokat, egyszersmind azt a csábítást is, amelyet ezek jelentenek. "A másik nagy kérdés az volt, hogy mettől meddig terjedjen az az időtartam, amelyet le kell írnom. Gyerekkorom végétől – a gyerekkort szinte teljesen kihagytam, harminckilenctől írtam meg, amikor a háború kitört Danzigban, és a családom életébe is beleszólt, és véget vetett a gyerekkoromnak. Leírom, hogyan nőttem fel, és hogyan formálta és deformálta a nemzetiszocializmus zárt rendszere a gondolkodásomat, hogyan hittem egészen 1945-ig a végső győzelemben, ami nem magyarázható kizárólag a butaságommal. Ezenközben ez egy fiatalember története is, aki nagyon korán, tizenkét éves korában már magabiztosan, kétséget kizáróan tudja, hogy művész lesz. Ez a fejlődési folyamat egészen első nagy terjedelmű könyvem, A bádogdob megjelenéséig, 1959-ig tart. Azután közszereplő lettem, életem a nyilvánosság előtt zajlott és jól dokumentált. Nem éreztem csábítást, hogy írjak róla. De nagyon vonzott, hogy írjak arról a fejlődési folyamatról, amelynek eredményeként kiutat találtam az ideológiai deformációból, írjak a háború utáni nehéz évek történetéről, a differenciált politikai gondolkodás elsajátításáról és a kétkedés fölfedezéséről.” Günter Grass

Az Endymion az 1800-as évek végének hanyatló Közel-Keletére varázsolja az olvasót, Verner von Heidenstam egyedülálló kalauzolásával. Az író fiatalon bebarangolta Egyiptomot és Görögországot, ekkor ejtette rabul a keleti kultúra, melynek nagy hódolója és elbeszélője lett. De nem csupán a díszlet, a végső tündöklését élő Damaszkusz jelenik meg előttünk a maga pompájában, s aranyozza be a művet. A regény szereplői kiválóan megrajzolt, élő, eleven, lélegző karakterek, akiknek külvilág felé mutatott rideg páncélja alatt gazdagon burjánzó érzelmekre lelünk. Az öngyilkos álmából még egyszer felriadó, legendás városban a kelet és a nyugat vált érzéki csókot a történet folyamán. Azonban a tüzes szónoklataival kitűnő szabadságharcos, Emin és az álmodozó amerikai fiatalhölgy, Nelly Harven szerelmének romantikus álomképét a forrongó valóság durva kézzel igyekszik szétszakítani.

Robert Jordan, ez a magányos egyetem fiatal nyelvtanára, ez a magányos amerikai értelmiségi Spanyolországban, a köztársaságiak oldalán harcolva keresi létezése értelmét. Egy hidat kell felrobbantania. Háromnapos töprengésének fúkuszában a kételyeivel folytatott viadal áll. Robert Jordan elejétől érzi: a parancs, amelyet kapott, lehet, hogy hibás parancs; lehet, hogy a támadási terv korai és felelőtlen. Lehet, hogy rossz parancsra rosszat tesz, a híd ugyanis jelentéktelen, kicsi. De vállalnia kell a kimért feladatot. Úgy érzi, ha kárt okoz is, önmagának, másoknak: cselekvésének a konkrét helyzeten túli keretben haszna, célja és értelme van. Erkölcsi és gyakorlati haszna. És a parancsot teljesíti. Ám halála jó halál: „Nem szívesen távozom a világból… de remélem, nem dolgomvégezetlen megyek. Megtettem mindent, ami erőmből tellett.” Benke Dániel könyvtáros ajánlásával.

Az író reprezentatív műve, amelyért 1954-ben Nobel-díjat kapott. Santiago, a kubai halász kissé fáradt, majdnem primitív ember. A 20. század irodalmának igazi hőse. Nyolcvannégy napi sikertelen halászat után újra tengerre száll, s valóban sikerül elfognia egy óriási marlint. Három napig küszködik vele a tengeren, de a cápák megfosztják zsákmányától, s nem visz haza mást a kikötőbe, csak a nagy hal csontvázát. A regény az emberi bátorság, helytállás és akaraterő himnusza. „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet” – mondja Santiago. Kevés felemelőbb igazságot mondtak még ki az emberről. Hemingway varázsos, az élőbeszédre emlékeztető stílusa drámai feszültségeket teremt a műben.

A huszadik századi amerikai próza klasszikusa számára a Búcsú a fegyverektől (1929) hozta meg az ismertséget és az elismertséget, majd hamarosan a világhírt is. Tömegsiker volt: a megjelenését követő négy hónap alatt nyolcvanezer példány kelt el az első amerikai kiadásból. Kétszer is megfilmesítették. 1934-ben magyar fordításban is megjelent. A Búcsú a fegyverektől „háborús regény”, egyike azoknak a szépirodalmi feldolgozásoknak, amelyek az első világháború értelmét vagy értelmetlenségét firtatták, a „régi Európa” véres pusztulásának és értékei látványos csődjének a tragikus tanulságait igyekeztek levonni. Egyben erősen önéletrajzi és személyes élmény-hátterű: Hemingway önként jelentkezett az olasz hadseregbe, mentősként vett részt a harcokban, s – akárcsak regénye hőse – megsebesült. A kórházban ismerkedett meg Agnes von Kurowsky nővérrel. Nyolc évig tartott a szerelmük. Róla mintázta Catherine Barkley regénybeli alakját. Hemingway regénye a háború pátoszával és a hősiesség kultuszával való teljes és végleges szakítás. Mégpedig a szerelem jegyében: Frederic és Catherine szerelme és tragikusan rövid boldogsága a hit és a remény egyetlen ajándéka a létezés közönyös és könyörtelenül pusztító világában.

„… Mindenesetre úgy tűnik, hogy a Steppenwolf az a könyvem, amelyet gyakrabban és alaposabban félreértettek, mint bámely másikat… Ezek az olvasók mintha teljesen átsiklanának azon, hogy a pusztai farkas és kétes élete fölött is létezik egy másik, magasabb, örök világ is; a "Traktátus” és a könyv minden olyan része, amely a szellemről, a művészetről és a „halhatatlanokról” szól, pozitív derűs, egy személy és idő fölötti hitvilágot állít szembe a pusztai farkas szenvedéseivel… Természetesen nem írhatom elő – és nem is kívánom előírni – az olvasónak, miként értse elbeszélésemet… De azért jobban szeretném, ha sokan észrevennék, hogy a pusztai farkas története egy betegséget és krízist mutat be ugyan, ez azonban nem a halálhoz, a pusztuláshoz, hanem ellenkezőleg a gyógyuláshoz vezet." Hermann Hesse

Hermann Hesse életművének betetőzése ez a szimbólumokban gazdag regény, amelyért a szerző 1946-ban Nobel-díjat kapott. Szoros szellemi rokonságban áll Joyce Ulyssesével, Musil A tulajdonságok nélküli emberével és Thomas Mann Doktor Faustusával. A történet egy képzeletbeli tudósállamban, téren és időn kívüli világban játszódik. A titokzatos, megfoghatatlan Üveggyöngyjáték a szellemi élet egyik lehetősége, absztrakt eszme, virtuóz bánásmód az emberiség teljes kultúrkincsével, játék e kincs minden tartalmával, a tökély keresésének jelképes formája, egyfajta kifinomult alkímia, közeledés az önmagában egységes szellemhez, tehát Istenhez. Ugyanakkor ez a művészi és tudományos csúcsteljesítmény öncélú, s a valóságos élettől elszakított szellem pusztulásra ítéltetett. Az utópiának ható történet soha el nem évülő kérdésekre keresi a választ., többek között arra , hogy az emberi szellemnek és az európai kultúrának mi a sorsa.

Az ember élete lehetőség, hogy megtalálja a sorsához elvezető utat. De rábízhatjuk-e magunkat a sorsra? És ha ez a sors bűnökre csábít, ha eltávolít a tiszta és fényes világtól? Bűn-e a bűn? És jó-e a jó? Van-e szabad akaratunk? Létezik-e Isten? Mi az igazi szeretet? Amikor lelkünk mélyére nézünk, rájövünk, hogy hasonló kérdésekkel vívódunk mi is. "Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni: ki tapogatózva, ki ahogy éppen tud."Ezek a gondolatok szövik át Hesse fiatalkori regényét, amelyet álnéven adott ki.Megjelenése óta a Demian méltán foglalja el helyét a virágirodalom gyöngyszemei között.

Elfriede Jelinek osztrák írónő regényei és színdarabjai az egész német nyelvterületen komoly elismerést váltottak ki. 1986-ban munkásságát Böll-díjjal jutalmazták. A zongoratanárnő, amellyel külföldön a legnagyobb sikert aratta, első magyarra fordított regénye. A zongoratanárnő Erika egész életét beárnyékolja az anyai terror. Az írónő hőse felnőtt kori hányattatásait és szenvedéseit ábrázolja keserű, kegyetlen naturalizmussal. A regényből készült film 2000-ben a Cannes-i Filmfesztiválon nagydíjat kapott. Buzsicsné Szabó Eszter könyvtáros ajánlásával.

Virágzó cseresznyefák, parkok, ősi szentélyek, színpompás ünnepek egy modern, fejlődő japán nagyvárosban, amely a századok megszentelte hagyományoknak sem akar hátat fordítani – ebben a keretben bomlik ki a nagylány korban egymásra talált két ikertestvér, Csieko és Naeko megindító története. Egyikük famunkások között, a másik jómódú kereskedő házában nevelkedett, de a feltámadó testvéri szeretet ledönti a társadalmi gátakat. A két melegszívű, kedves leány élete egyaránt kiteljesedik, és mindkettő megtalálja a hozzáillő, odaadóan szerető férfitársat is. Az 1899-ben született, Nobel-díjas japán író finoman szőtt, különös ritmusú regénye egy számunkra szokatlan világba vezet el, mely áhítatos szépségkultuszával, rejtőző, de mély érzéseivel és a mindennapokat átszövő költőiségével végül meghitt ismerősünkké válik. Bognár Csilla könyvtáros ajánlásával.

A kudarcban valaki arról ír: képtelen arra, hogy írjon, pedig mindenképpen alkotnia kell, mert semmi máshoz nem ért. Ez az írásképtelenség egyben keresgélés, elmosódik a valóság és teremtett világ közötti egyértelműnek gondolt határ, és közben A kudarc írója megtalálja egy már korábban elkezdett regényét: feloldódik hát a kudarc első köre. A második kör újabb pokoljárás: tiz év kellett egy korábbi regény megírásához, amely aztán évekig nem jelenhetett meg – és ez a könyv nem más, mint a Sorstalanság. A fiók aljáról előkerült regény Köves nevű főhőse, külföldről megérkezve kafkai szituációban találja magát, egy ismerős helyen és időben: az ötvenes évek Magyarországának poklában. Eleinte idegenül, később azonban egyre otthonosabban mozog ebben az abszurd világban, bár inkább csak hagyja, hogy magukkal sodorják az események. Találkozik egy íróval, aki csak megkezdeni és befejezni képes egy írását, de képtelen kitölteni a kezdet és vég közötti űrt, amire végül is Köves vállalkozik: egyszerre zárul hát le az összes megírt és megírhatatlan, valóságos és képzeletbeli regény. (Temesi László)"…a Sorstalanság úgy változtatta meg az életemet, hogy külsődlegesen, a felszínen nem változott semmi. Viszont ebből az élinényből született meg A kudarc című regényem. Különben ezt tartom a legfontosabb könyvemnek. Hiszen ha most visszatekintek, nálunk, a kelet-európai régióban úgyszólván A kudarc struktúráját utánozták az események; a nagy öneszmélést és a nagy visszahullást" (Kertész Imre)"A kudarc című regény a sorsot, mely abból áll, hogy valaki folyton megismételje önnön sorstalanságát, önnön bizonytalanságát, Sziszüphosz mítoszának módosított változatával ábrázolja. Egy napon Sziszüphosz ráébred, hogy már csak egy kődarabkát rugdal maga előtt. Alig maradt valami a sziklából, szinte teljesen elkopott a göröngyös úton. Így hát Sziszüphosz zsebre teszi és hazaviszi a kavicsot." (Frankfurter Allgemeine Zeitung)

„Ha az életemet történetként kívánom látni (és ki ne kívánná ismerni a saját történetét, melyet aztán megnyugodva – vagy éppenséggel nyugtalanul – a sorsának nevezhet), akkor B. történetét kellene elmondanom” – írja Keserű, Kertész Imre új regényének egyik hőse. Keserű, foglalkozására nézve irodalmi szerkesztő, megpróbálja felkutatni különös barátja, B., az író utolsó, eltűntnek hitt regényét. Annál is inkább, mert B. éppen a rendszerváltás idején, 1990-ben öngyilkosságot követ el. Mi motiválja végzetes tettét? Demonstráció? Rezignáció? Hagyatékban maradt drámájában ugyanis B. kísérteties előrelátással megírja Keserű és baráti köre jövőjét. Azt, hogy hogyan csúszik ki majd kezükből a saját életük, s hogyan válik „úgynevezett valósággá” mindaz, amit egykor kétségbevonhatatlan valóságnak, az életüknek hittek. Lényegében: hogy hogyan válnak a rendszerváltással véget ért negyven év túlélőivé, mint ahogyan ő, B. is csak képtelen auschwitzi születésének véletlen túlélője. Mi sem érthetőbb, mint hogy Keserű valósággal beleássa magát B., az ő – Keserű – számára annyira fontos, szinte példaszerű életébe: mániákusan igyekszik megérteni B. sorsát, szerelmi életét, halálának okát és körülményeit. A Felszámolás tehát „nyomkeresés” is: nyomozás egy eltűnt kézirat és tűnőfélben lévő életek után. Egyúttal úgy tűnik, hogy bezárul az alkotó kör, amelyet Kertész Imre maga köré meghúzott: ha a Sorstalanság, A kudarc, a Kaddis a meg nem született gyermekért után eddig trilógiáról beszéltünk, az új mű, a Felszámolás ezt a sort most tetralógiává egészíti ki.

A gyermek: a jövő. A meg nem született gyermek: a jövőtlenség bevallása. Mert a történelem démonikus személytelenségét mindig az egyes ember élete, szenvedései teszik szembetűnővé. És lehet sors a sorsvesztés, és lehet jövő a jövő elveszítése. A regény egy végletes, halálos pontosságra törő tudat ön- és történelemanalízise. Egy ember beszél arról, mi történhet azzal, akivel megtörtént a század botránya. De vallomása oly mély, hogy megértjük, ami vele történt, bármely totalitárius államban bármikor megeshet. (Temesi László)

Az alapnak tekintett első regénye, a Sorstalanság a fiatal Kövesről szól, akit elfognak, és koncentrációs táborba visznek, de ő alkalmazkodik, és túléli a borzalmakat. A könyv azt az elidegenítő fogást használja, hogy a táborok valóságát teljesen természetesnek veszi, akár a hétköznapokat, amelyekben bár a feltételek mostohák, a boldog pillanatok mégsem hiányoznak. Köves egy kamasz szemével látja az eseményeket, anélkül, hogy természetellenesnek vagy felháborítónak találná őket – nem ismeri az utókor tényeit. Talán éppen az adja a leírás sokkoló hitelességét, hogy hiányzik belőle az erkölcsi felháborodottságnak vagy metafizikai tiltakozásnak az az eleme, amelyet a téma kívánna. Az olvasó nem az erőszak kegyetlenségével szembesül. Mind a hóhérok, mind az áldozatok kényszerítő gyakorlati problémákkal voltak elfoglalva, nem a nagy kérdésekkel. Kertész üzenete az, hogy az élet alkalmazkodás.A fogolynak az a képessége, hogy megtalálja a helyét Auschwitzban, ugyanannak az elvnek a kifejeződése, amely a mindennapi életben és az emberi együttélésben nyilvánul meg.Ezzel a gondolkodásmóddal a szerző egy eszmei hagyományhoz kapcsolódik, melyben élet és szellem ellentétben áll egymással. A döntés indoklása a továbbiakban néhány fontos művét elemzi. (Temesi László) Osvald Éva, Szörényiné Kis-Gergely Lilla és W. Kovács Ágnes könyvtárosok ajánlásával.

A bozótban megreccsennek a bokrok, és Farkas apó ugrásra készen, szinte a levegőben torpan meg, mert az orra előtt, egy alacsony ágba kapaszkodva meztelen kisgyerek áll. Soha ilyen pici, gödrös húsú embervakarcs nem került még éjnek idején farkas barlangjába. Maugli, a csupasz emberkölyök, bárhogy került is oda, ott marad, életét megváltotta a Szabad Nép Csapatának gyűlésén Bagira, a Fekete Párduc, egy frissen ejtett fiatal bikával és Balú, az öreg medve, a Vadon Törvényének mestere pedig jó szavával. Mauglit Farkas anyó neveli fel saját négy kölykével együtt, s az emberkölyök éppúgy érti a fű zizzenését, a baglyok huhogását, mint minden más élőlény a vadonban. Idővel oly merészen lódítja magát ágról ágra, hogy a szürke majmok sem különben. Elfoglalja helyét a Gyűlés Szikláján is, s ahogy nő, a falka testvérének tekinti s mindannyian a Dzsungel Urának. Akik Indiában jártak, és sokáig éltek a dzsungel közelében, mind azt állítják, hogy ez a táj semmi máshoz nem hasonlítható. Ott pirosabb a piros, zöldebb a zöld, a vizek és az ég csillogása kékebb és ezüstösebb, s aki egyszer ott élt, a vadállatokra is szeretettel gondol vissza. Rudyard Kipling is Indiában látta meg a napvilágot, ahol apja – angol szobrász és festő – azért telepedett meg, hogy felkutassa India művészetét, az őserdő mélyén rejtőző csodákat. Rudyard Kipling is apja nyomán járt, és bár beutazta a világot, és hírneves író, költő lett, soha semmi nem férkőzött olyan közel szívéhez, mint a dzsungel, és soha semmit nem írt meg olyan szépen, mint a Vadon Népének életét.

A dzsungel könyve világhírű szerzője, az 1907. év irodalmi Nobel-díjasa kitüntetett helyet foglal el az irodalomtörténet panteonjában. Azt azonban csak kevesen tudják róla, hogy számos fantasztikus, sőt tudományos-fantasztikus történetet is írt. Kötetünk ezek legjavát nyújtja át csokorba kötve. Találkozhatunk bennük tengeri szörnyekkel, kísértetekkel, öntudatra ébredt gépezetekkel, de olvashatunk a múlttal létesíthető rádiókapcsolatról, az első mikroszkópról és a bolygómozgások emberi testre gyakorolt hatásairól. A kötet legnagyobb részét pedig két, egymáshoz kapcsolódó kisregény teszi ki, amelyek elképzelt futurisztikus világában a légi közlekedés a mindennapok részévé vált, és a forgalmi irányítóközpontból a totalitárius hatalom elnyomó szervezete lett. Orwelli és wellsi látomások váltakoznak könnyedebb hangvételű írásokkal ebben a különleges gyűjteményben, melynek darabjai egytől egyig most olvashatók először magyar fordításban, új megvilágításba helyezve egy irodalmi nagyság munkásságát.

Szilveszter este, éjfél felé. Egy David Holm nevű korhely tüdővérzéssel fekszik a komor, fagyos templomkertben. Még nem tudja, nem is sejti, micsoda borzalmas feladat vár rá az új esztendőben: neki kell felváltania a Halál kocsisát, aki az óévben ezt a hálátlan tisztet betöltötte… Elfojtott romantikus szenvedély, misztika, erkölcsi példázat, bolygó kísértetek, a jó és a rossz küzdelme – minden megvan a Nobel-díjas Selma Lagerlöf 1912-ben megjelent könyvében, ami egy vérbeli svéd regényhez szükséges…és még több is de erről beszéljen maga az írás. Pánczél Edit könyvtáros ajánlásával.

„Ötéves koromban nagy bánat ért. Azóta sem éreztem annál nagyobb szomorúságot. Meghalt szegény nagyanyám, aki napont szobájában ült a kanapén, és mesélt nekem… A meséket, a dalokat vele együtt fekete koporsóba zárták, hogy soha többé vissza ne térjenek. Akkor valami végleg eltűnt az életünkből. Bedördült előttünk annak a bűvös világnak kapuja, melyen át ki-be jártunk, és nem akadt többé senki, aki megnyitotta volna. Negyven esztendő múlva, hogy összeszedegetem a Napkeleten gyűjtött Krisztus-legendákat, ismét eszembe jut az az egyetlen, a Jézus születéséről szóló. Valami belülről bíztat: mondjad el… Nos, hát legyen.” Így kezdi a „názáreti próféta” személyéhez fűződő történeteit Selma Lagerlöf, a fiatalabb nemzedékek körében is népszerű, kedvelt írónő, a Nils Holgersson csodálatos utazásának szerzője. Az ebben a kötetben csokorba gyűjtött nyolc tündérien naiv „szent történetben” kirajzolódnak a legendás helyek, elevenen kibontakozik a gyermek Jézus, Júdás, a bölcsek, Szent Péter, Veronika nagy Pilátus alakja. Úgy, ahogyan a Bibliában nem olvashatunk róluk, de az író képzeletének köszönhetően magunk is az események résztvevőivé válunk.

Selma Lagerlöf, a későbbi Nobel-díjas írónő az 1900-as évek elején megbízást kapott egy iskolásoknak szóló földrajzkönyv megírására. Lelkesedéssel fogott a munkához, és bízott benne, hogy szebbet, jobbat adhat a gyerekeknek, mint az átlagos tankönyvírók, és megszeretteti velük szülőföldjüket. Így született meg a Nils Holgersson csodálatos utazása. Nils Holgersson vásott, unatkozó kölyök. Törpeként feljut a magasba, és a vadludakkal bejárja egész Svédországot. Megtanul a tó jegén aludni, nélkülözni, közelről megismeri az állatokat és az emberek mindenféle fajtáját; ennek köszönheti, hogy talpig ember válik belőle. Selma Lagerlöf könyve Nils féléves vándorlását, csodálatos, izgalmas kalandjait meséli el.

Varázslatos, egzotikus és az európai ember számára szinte felfoghatatlan világ tárul elénk a Nobel-díjas J. M. G. Le Clézio e regényében, melyben egyfelől apjának, a hosszú éveken át gyarmati orvosként dolgozó „afrikainak” állít emléket, másfelől megosztja az olvasóval saját gyermekkori élményeit Nigériában töltött éveiről. A szívhez és az értelemhez egyaránt szóló, megkapó és tanulságos remekmű „Az afrikai”.

Párizs, a harmincas évek második fele. Az előkelő Cotentin utca egyik nagypolgári lakásában él a bájos fiatal lány, Ethel Brun, szüleivel, jóképű, sármos, de könnyelmű apjával és szépséges, ám kissé hisztérikus anyjával, akit állandó féltékenység gyötör, mert életükbe beférkőzik az egykori szerető, a csodás hangú énekesnő. Ethel szenved ebben a hazugságokra épülő látszatvilágban. Aztán egy napon a Brun család elveszti minden vagyonát, kitör a háború, és nekik menekülniük kell a megszállt Párizsból. Ethel veszi kézbe a család sorsának irányítását. Nizzába mennek, és ebben az „operettvárosban”, majd a németek bevonulása után a hegyekben vészelik át a háborús éveket – bujkálva, éhezve, fázva. A háború után ide jön el Ethelért kamaszkori szerelme, hogy feleségül kérje, és mindent maguk mögött hagyva új életet kezdjenek a tengerentúlon.

Zimbabwe. Kíméletlen hőség. A fű dalol egy különös gyilkosság lenyűgöző története, hősei: a testi szerelemtől viszolygó, ám a társadalmi konvenciók miatt házasságba menekülő fehér nő, a megélhetésért és az asszony szerelméért elkeseredetten küzdő gyenge férfi, valamint az igazságtevő fekete szolga, akik félelmetes, végzetszerű szenvedéllyel pusztítják el egymást és magukat. Salamonné Vadász Tímea könyvtáros ajánlásával.

Gyönyörű mulatt lány volt Julie Vairon. Szerelmével Dél-Franciaországba szökött, végül mégis egyedül maradt erdei házában, távol a város rosszindulatú pletykáitól, az olajfák és leanderek árnyékában. Akik hallották földöntúli zenéjét, vagy látták rajzait, elnémultak. Némelyek állítják, éjjelente meztelenül táncol a fák között, és úgy úszik a vad sodrású folyóban, mint a vidra. S énekét hallani vélték még a tragédia után is. Száz évvel később a londoni Zöldmadár társulat alapító tagjai elhatározták, felkeresik a házat, hogy a romok mellett megelevenítsék a lány történetét. Ám a színpadi próbák féktelen hevében észre sem veszik, mint kúszik Julie mindannyiuk bőre alá, hogyan veszi birtokba sorsukat, s miképpen éri utol őket megint a sokszínű, olykor boldogságot hozó, olykor halálos szerelem.

A Thibault család-ban, a XX. század Háború és béké-jében nyomon követhetjük egy apa és két fia élettörténetét; az apáét, akinek belső harcait és elfojtott érzelmeit csak halála után ismerjük meg ; Antoine-ét, az idősebb fiúét, aki majdnem mindent megkap a fennálló társadalmi rendtől: állást, hírnevet, jólétet, szerelmet ; s talán leginkább Jacques-ét, a kisebbik testvérét, aki már gyermekkorában sem tűri a családi, az érzelmi, a társadalmi zsarnokság nyűgét, és aki mindennel szakítva, az írásban, a forradalomban és végül az önkéntes halálban találja meg az emberekkel és önmagával való békéjét. De fontosabb a mesénél az a hatalmas világkép, amely mintegy rajzolódik lassan a háttérre. Antoine, a jó orvos, és Jacques, az eszményi forradalmár, a maguk véges életén túl az emberi szenvedéssel birkóznak: az egyik a társadalmon belül és azért, hogy gyógyítsa, a másik a társadalommal szemben, hogy gyökerében megváltoztassa. Megkísérlik a lehetetlent, és mind a ketten eljutnak az emberi lehetőség végső határáig.

Az 1983-as év legnagyobb irodalmi eseménye kétségkívül a Maumort alezredes megjelenése volt. A művet – az író végakaratának megfelelően – a Nemzeti Könyvtárban őrizték, a törzsszöveget egy tiszti ládában, a még fel nem dolgozott anyagot pedig egy „fekete doboz”-ban. Maritin du Gard 1941-ban fogott hozzá monumentális művéhez, de már 1951-ben világosan látta, hogy nem fog a végére jutni. Mindazonáltal jó előre mindent aprólékosan elrendezett, hogy a mű, a XX. század első felének hatalmas freskója, torzó voltában is áttekinthető, követhető, olvasható legyen – de csak halála után huszonöt évvel. Miért ez a rendkívüli óvatosság? Martin du Gard mindig is nagy jelentőséget tulajdonított a „szexuális nevelésnek”, több művében is érintette ezt a témát. Mindamellett, mint Jacques mondja A Thibault család-ban, mindig úgy érezte, hogy erről nem lehet mindent elmondani. Talán szabad kezet akart magának adni, fel akarta szabadítani magát az öncenzúra alól. A kamaszévek szexuális „eltévelyedéseit” meglehetősen gyorsan, „nagy kedvvel” írta, akárcsak Dosztojevszkij A karamazov testvérek „istenkáromló” részeit, a többihez tizenhét év megfeszített munka sem volt elegendő.

A tizenkét-tizenöt éves kora közötti időszakot írja meg az író, az első világháború esztendeit, egy magára maradt árva gyerek hányattatásait a semleges, éhínség sújtotta Svédországban. Megrázó képet fest a kisparaszti világról, melyet a szegénység, a félelem, az irigység kormányoz, s ahol az életben maradás egyik alapfeltétele a hazugság. Martin Tomasson arra kényszerül, hogy cseppet sem rózsás gyermekéveit széppé hazudja, hogy szüleinek nyomorából gazdagságot fantáziáljon. De közben megutálja azt a környezetet, ahol mindenki a maga képére akarja formálni, előbb a Mocsárba, a tőzegtermelők közé, majd a répaszedők világába menekül, egyre nyugatabbra, míg végre eléri a tengert – ám a haditengerészeti iskolában sincs nyugvása, onnan is megszökik, hogy aztán újabb gyári kitérő után a kereskedelmi hajózásban lelje meg a kiutat. Előzménye: Virágzik a csalán.

Az 1974-ben Nobel-díjjal kitüntetett svéd költő nagyszabású, önéletrajzi ihletésű sorozatának első kötete öttől tizenhét éves koráig követi a szerzőt megszemélyesítő kis Martin életútját. Apám meghalt, anyám Karlifóniában van – ezzel a mondattal állított be a kis árva Martin, az egyházközség gondjaira bizott falugyereke évről évre változó nevelőszüleihez. Útja, amely kamaszkorára végül a szegényházba vezetett, ridegséggel, részvétlenséggel, közönnyel volt kikövezve, s az érzékeny gyermek sehol sem kapta meg az olyannyira kívánt szeretetet és gyendégséget. A rideg és szomorú valóságból csak gazdag fantáziája ragadta ki – de álmodozásaiban mindig ott lappang a félelem, a szorongás. Mint e nemzedék többi autodidakta íróját – Eyvind Johnsont és Jan Fridegardot – Martinsont sem közötték a kor és a műfaj irodalmi sémái, a harmincas évek prózai avantgardjának teljes kelléktárát felvonultatja. Rövid néhány oldalas epizódokból, tájképekből, portrékból, filozofikus kitérőkből versbe sűrűsödő lírai betétekből, bravúros és könnyed nyelvi leleményekből bontakozik ki a regény: az otthontalan gyermek útja az első világháború korának „csalános” Svédországban. Folytatása: Úton a tenger felé. Pánczél Edit könyvtáros ajánlásával.

Ebben a regényben a világhírű francia író – akinek csaknem minden könyve magyarul is megjelent már – az összeomlás előtti mondén Párizs rendhagyó keresztmetszetét adja. Két házaspár titkokkal, emberi gyengeséggel és nyomorúsággal átszőtt élete vonul el az olvasó előtt. Mauriac hidegen, szinte kegyetlenül rajzolja meg azt a poklot, mely a mű „elveszettjei” számára már itt a földön könyörtelen valósággá vált. Különös infernó ez: színterét párizsi mulatók, bűnt verejtékező házak, és sötét utcák adják, ahol borzongató titkok lappanganak. A mauriaci fanyar, ideges stílus pedig még fülledtebbé teszi a regény légkörét. De messziről már látni lehet a kegyelem tisztító viharának a villámfényeit, s a morális tanulságra szomjazók megkönnyebbülten tisztulhatnak meg a gondviselés hűs zivatarában. Az 1952-ben Nobel-díjjal jutalmazott Mauriac a XX. századi katolikus irodalom kiemelkedő képviselője. A francia irodalom halhatatlanjai közé tartozó szerző műveiben szinte mindig az emberi esendőség és a kegyelem különös találkozásairól, küzdelméről, sokszor paradox győzelméről vagy bukásáról ír.

Nagy utat jár be Thérése, a szenvedélyes lelkű, önnön énjét kereső, fiatal vidéki lány, míg a család fullasztó levegőjéből eljut a házasság ridegebb, fojtogatóbb börtönébe, és onnan a bűn, a gyilkosság küszöbére. Később, független asszonyként éli a világát Párizsban, de tette börtönéből végleg szabadulni sosem tud. Ki-kitör, felszárnyal, tékozló szívvel keresi az igaz szeretetet, a beteljesülést ígérő szerelmet. Hiába bőkezű és nagyszívű, rabot kereső szíve rabul esik az alantas érzéseknek: kihasználják, becsapják, kifosztják. Öregedő asszonyként még egyszer megperzseli a szenvedély, de visszahőköl; utolsó szerelmét a lányának adja – talán még jóváteheti régi bűnét, kiengesztelheti a sorsot… Mauriac két regényben és két elbeszélésben követi hősének, Thérése-nek buktatókkal teli életútját, és miközben mély részvéttel hajlik az emberi lélek oly veszélyes örvényei fölé, mozgató erőinek megismerésére, megértésére törekszik. Ki ez a Thérése? Méregkeverő? Gyilkos? Bűnös vagy ártatlan? Vagy csak egy szenvedélyes lélek, akinek „az volt a hivatása, hogy behatoljon a félig élő szívek legmélyébe és felrázza őket”, kiszabadítsa közönyükből, tudatlanságukból, érzéketlenségükből? Hatvan év telt el a ciklus megjelenése óta. Ám az idő nem fakította meg. Sőt élőbb, elevenebb, mint valaha.

A Nobel-díjas költő az 1950-es években született esszéiben mutatja be azt a Közép-Európát, amelyet épp akkor próbáltak megfosztani kulturális identitásától. Az önéletrajzi szólam megteremti a személyiség folytonosságát a litvániai gyerekkortól a franciaországi emigrációig. Miłosz reménytelen helyzetben, a Közép-Európa-divatot évtizedekkel megelőzve hirdette az elszakított régió európaiságát.

Catherine szemüveget hord, akár a papája. És egy szemüveg néha bonyolulttá teheti az életet: például balett-órán, ahol tánc közben le kell venni. Ám a szemüveg különleges lehetőséget teremt arra, hogy viselője két különböző világban éljen: a való életben, amelyet szemüvegen át lát és egy elmosódott, lángy álomvilágban, ahol szemüveg nélkül a dolgok körvonalai élességüket vesztik. Vajon melyik nehezebb: feltenni a szemüveget és szembenézni a valósággal, vagy megszabadulni a hétköznapok kíméletjen erejétől és a fantáziánk szerint élni?

Jean húsz év elteltével visszatér Párizs egyik városrészébe, ahol fiatalkora meghatározó időszakát töltötte. Az utcákat s kávézókat járva fölidézi mindazt, ami akkori szerelméhez, Dannie-hoz köthető: megismerkedésük körülményeit, a lány titokzatos életének töredékes részleteit, rejtélyes barátait, akik inkább hasonlítottak összeesküvőkre, mint ártatlan egyetemistákra. Fekete notesza segítségével – amelybe mániákusan jegyzi föl az élete során felbukkanó neveket, címeket, fontosnak tűnő mondatokat, eseményeket – igyekszik eligazodni a múlt eseményei között, összerakni a töredékekből a teljes képet, s megérteni, mi miért történt. Ki volt Dannie, és hová tűnt hirtelen? Kik voltak a barátai, és mire készültek valójában? Modiano a tőle megszokott módon vegyíti a valóság és a jelen idejű történések közé az emlékeket, a képzelet szülte párbeszédeket és az álomvilágot, hogy hőse ezek segítségével határozza meg önmagát és élete értelmét.

Modiano legújabb, 2014 őszén megjelent regényének főhőse Jean Daragane író, aki egy pályaudvaron elveszíti a telefonos noteszát. Pár nap múlva felhívja egy férfi, Gilles Ottolini azzal, hogy megtalálta a noteszt, és szeretné visszaszolgáltatni. A másnapi találkozón Ottolini egy barátnőjével, Chantallal jelenik meg. Bevallja, hogy végiglapozta a noteszt, s szeretne információt kérni az abban szereplő egyik férfiról, Guy Torstelről, akinek a nevével egy régi gyilkosságról szóló újságcikkben találkozott, s most könyvet szeretne írni erről az 1951-ben történt bűnügyről. Daragane azonban nem emlékszik Torstelre. Másnap Chantal találkozóra hívja Daragane-t, és ad neki egy dossziét, benne az Ottolini által a gyilkosságról összegyűjtött, részben rendőri forrásokból származó anyag fénymásolatával. Az egyik lapon az írónak szemébe ötlik egy lóversenypálya neve, ahol egyszer régen ő is megfordult, s ahol találkozott egy férfival, akit az előtörő emlékek nyomán Torstelként azonosít be – ám nem sokra emlékszik vele kapcsolatban. Aztán újabb ismerős neveket talál a dosszié lapjain: anyjáét, aki Torstel ismerőseként szerepel az anyagban, Roger Vincent-ét és Annie Astrand-ét, akiket gyermekkorában ismert meg. Rábukkan egy fénykép másolatára is, amely róla készült 1952-ben, gyerekkorában, amikor egy ideig Annie volt az egyik gondviselője. A fotó eredetije útlevélképnek készült, mert annak idején Annie a gondjaira bízott gyerekkel együtt akart külföldre szökni a rendőrség elől. A könyv azoknak a napoknak a felidézésével zárul, amikor Annie magával viszi a gyermek Daragane-t az olasz határ közelébe, ám végül a fiúcskát magára hagyva, egyedül próbál meg átjutni Olaszországba…

1945-ben született francia író Goncourt-díjas regénye. Fiatal íróé. 1978-ban jelent meg, egyetlen év alatt számos nyelvre fordították le, dícsérő méltatása angol, német, szovjet lapokban egyaránt olvasható. Mert olyan kalandregény-izgalmas? Mert narrátor hőse a saját emlékezetvesztését mondja el? Meg azt, hogy milyen nyomozások útján és árán tudta meg újra, hogy kicsoda is, vagy legalább kicsoda lehet, mi a neve, kihez volt köze, mikor és mennyi, és ki volt az a lány, akivel 1943-ban a megszállt Franciaországból Svájcba akart menekülni, de csaló embercsempészek karmai közé került, s nem látta többé a lányt, nem lelte többé saját magát sem? Kalandregény – már-már detektívregény és dokumentumaktaszerű – izgalmassága miatt is értékes regény ez. De azért is, mert fiatal írója, aki a második világháború után született, egy háborús lidércnyomás példáján a lidércnyomások embertelenségét általánosítja, közben pedig azon tűnődik – tárgyától, regénye cselekményétől függetlenül –, hogy vajon van-e az embernek múltja, vagy nincsen, ne legyen, jövője legyen-e, vagy nem lehet jövője múlt nélkül. Izgalmas azonban ez a regény azért is, mert újabb példája annak a világirodalmilag győztes stílusnak és szerkesztésnek, amely minden ékítményről lemondva, szinte csak „dokumentálva”, a cselekményesség bevált patentjeit elutasítva teremt újféle feszültséget, képes szépirodalommá avatni utcaneveket, telefonkönyvet, személyi kartotéklapok szövegeit. Osvald Éva könyvtáros ajánlásával.

Büszke és önálló gondolkodású asszony Sethe, a szökött rabszolga, az anyaság megtestesítője – neve a bibliai ősatyára, Sétre utal –, akinek csak negyedik gyermeke születése után jut osztályrészül egy csöppnyi boldogság, összesen huszonnyolc nap. Számára a jövő értelme abban áll, hogy féken tartsa a múltat, miközben iszonyatos erőfeszítéssel igyekszik megmenteni gyermekeit a fizikai és érzelmi megpróbáltatásoktól… Megtörtént esemény, egy hatalmas vihart kavaró gyilkosság lobbantotta lángra a Nobel-díjas amerikai írónő képzeletét. Műve egyrészt történelmi regény sokszereplős sorsábrázolással, másrészt lélegzetelállítóan igaz kísértethistória – mert az igazság teljes feltárása során egymás mellé kell kerülnie a fantáziának, a valóságnak és a lehetségesnek. Toni Morrison remekművében ott van az Exodus robaja és az altatódal idilli csendje. Kálóczi-Bognár Ágnes könyvtáros ajánlásával.

Hét nő története, akik a férfiban férjet, szeretőt, apát, barátot, pártfogót, cinkost keresnek. S köztük két lány külön története, azokból az időkből, amikor csak azért nem létezett ártatlanság, mert senki nem találta ki a poklot. És a férfi? Ő kit vesz feleségül, kire hagyja a javait? És ki iránt tölti el a vágy?

Mo Yan regénye a mai Kínába viszi el olvasóját. A közös utazás a Szeszföld nevű városba vezet, egy korrupt és szürreális álomvilágba, amely tele van babonákkal, hihetetlen étkekkel és furcsa történésekkel. Amikor a döbbenetes mennyiségű alkohol előállításáról és fogyasztásáról, valamint a bűnügynek számító kulináris élvezetekről szóló pletykák és szóbeszédek a tartományi Népi Ügyészséghez egy névtelen feljelentés révén eljutnak, a helyszínre küldik Tom Port, a neves nyomozót, aki megtapasztalja, hogy vannak, akik a szesz mértéktelen fogyasztásától meg se rezdülnek, s ezért hősként tisztelik őket – de ő maga részegségében többször is megjárja a poklokat. A Szeszföld a mai Kína társadalmának autentikus kritikája, amely a távol-keleti ország múltjában keresi a mai történések magyarázatát.

A 2009-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Herta Müller fiatalon szembesült a Ceauşescu-rezsim elnyomásával. Mivel nem volt hajlandó a Securitate ügynökeként dolgozni, állásából elbocsátották, a titkosszolgálat folyamatosan zaklatta. Már első műveiben keményen bírálta a diktatúrát, Romániában nem is publikálhatott, könyvei cenzúrázatlan formában csak Németországban jelenhettek meg, miután 1987-ben Berlinbe emigrált, ahol azóta is él. A róka volt a vadász című regény a Ceauşescu-diktatúra utolsó hónapjainak krónikája, és Temesváron játszódik. Mégis attól megrendítő igazán, hogy a történetet végigolvasva tudatosul bennünk: ami a rendszerváltás előtt a szovjet blokk országaiban megtörténhetett, az a világ bármely szegletében újra visszatérhet. A mag a gonosz termékeny talajából egy szép napon ismét szárba szökkenhet, mert az emberek nem változnak, mert megvan a fogadókészség, mert az emberek a fenyegetettség árnyékában, ha kell, mindig és mindenhol megvásárolhatók, mert készen állnak, hogy elárulják egymást és önmagukat. A rókák csapdába esnek címmel is megjelent.

Leo Auberg nagyszebeni kamaszfiú még nem tudja, mit jelent, ha valakit elvisznek az oroszok. Egyet akar csupán: minél messzebb utazni a kisvárosból, ahol, úgy tűnik, mindenki az ő homoerotikus kalandjait figyeli. Öt évet tölt egy kelet-ukrajnai láger poklában. Megismeri az éhséget és a tetveket, megtanul szenet lapátolni és koldulni. Megérti a kegyetlenség és a jóság bonyolult egyensúlyát. És megtapasztalja a lágerboldogságot. Leo Auberg Köves Gyuri német testvére a Sorstalanság ikerkönyvében. A Lélegzethinta a Nobel-díjas német írónő, Herta Müller megrázó, költői erejű és dokumentum-hitelességű regénye.

Az önéletrajzi ihletésű „Asszonyok, lányok élete” Alice Munro egyetlen regénye, amely egy kislány fiatal nővé serdülését követi nyomon az 1940-es évek kanadai kisvárosában, Ontario tartományban. Az elbeszélő, Dell a város és a bozótvidék határán, ezüstróka-tenyésztő apja farmján éli kisgyerekkorát, ahol öccsével és családi barátjukkal, alkalmazottjukkal, a különc Benny bátyámmal tölti ideje java részét. Amikor iskolásként a városban kezd élni, szinte csak nők veszik körül: anyja, egy határozott gondolkodású, a kisvárosi normákat áthágó asszony, aki enciklopédiát árul a helyi gazdáknak; albérlőjük és barátnőjük, a szabados életvitelű postáskisasszony és Dell iskolatársa, Naomi, akivel megosztja és átéli a kamaszkor félelmeit és féktelenkedéseit. Velük együtt vagy éppen ellenükben keresi Istent, tapasztalja meg a szerelmet és a szexualitást, próbálja megtalálni a saját útját és szerepét, miközben végig megmarad a kisvárosi élet bölcs és szellemes megfigyelőjének. Dell nyolc története megindító, mégis humoros beszámoló asszonyok és lányok életéről, a társadalmi korlátok elleni kisebb-nagyobb lázadásokról, a női szerepek változásairól, a felnőtté válás naposabb és árnyékosabb pillanatairól.

A szerelem áll Alice Munro nyolc történetének középpontjában: az, hogy mi mindent meg nem tesznek érte az emberek, hogyan viselkednek, ha megszerzik, akire vágytak, hogyan hagyják, hogy elsodorja őket a szenvedély, és milyen árat kell fizetniük érte. Ahogy már megszoktuk tőle, aprólékosan boncolja az emberi kapcsolatokat, finoman érezteti, milyen bonyolult, érdekes és kiszámíthatatlan az elme működése, és hogy igazabb és árnyaltabb képet kapunk mindarról, ami velünk történt, ha néhány évtized távlatából elemezzük az eseményeket. Hősei: a lányok, a nők és az asszonyok Kanada kisebb és nagyobb szigetein, városaiban titkok, hazugságok és elfojtások között élik mindennapjaikat, próbálják megérteni jelenüket, egykori döntéseiket, melyek következményeit egy életen át viselik. Személyiségük varázsa jórészt abból a bátorságból ered, amellyel képesek őszintén szembenézni a múltjukkal, képesek átélni a változás és az elmúlás érzését, hogy előbb vagy utóbb, így vagy úgy valamiféle derűs nyugalommal megbékéljenek sorsukkal.

Tíz újabb nagyszerű történet Alice Munrótól, a Nemzetközi Man Booker-díj 2009-es díjazottjától. Miközben még mindig a régi témái foglalkoztatják – szerelem, barátság, házasságtörés, gyereknevelés, család, betegség, aljasság, árulás és megbocsátás – ezekben az élet alkonyán keletkezett szövegekben egyre inkább jelen van a kiszolgáltatottság, az erőszak és a magány is. A Munrótól már megszokott pontos, szikár, múltidéző szövegek vakmerőbbek és provokatívabbak, mint valaha. Az öntörvényűek, a társadalmon kívüliek és a betegek mellett ezúttal felbukkannak a józanok és átlagosak is, akiknek életét az előbbiek visszafordíthatatlanul megváltoztatják. „John Updike halála óta Alice Munro az, akitől megtudhatjuk, mi a helyzet az amerikai (kanadai) kisvárosban, mit éreznek a jól fésült utca lakói, mitől szenvednek és mire vágynak.” – (Kolozsi László, kultura.hu)

Puccs, törzsi zendülések, ejtőernyősök, fekete és fehér keretlegények, csődbe ment nagy tervek, nyomor, és korrupció, tespedtség, szép remények, türelmetlen és törekvő fiatalemberek meg az őserdő és a törzs, a hagyomány félelmetes, visszahúzó – mégis nélkülözhetetlen, megtartó ereje. Civilizációk tragikus összeütközése – vagy más szóval: a szervetlen fejlődés csillapíthatatlannak tűnő görcsei. A gyarmatosítás után itt maradt emberi, erkölcsi, gazdasági és politikai káosz – népek, nyelvek, gondolatok és kultúrák zűrzavara. A nagy folyó kanyarulatában alighanem a Harmadik Világ első – a szó klasszikus értelmében vett – „nagyregénye”: emberi viszonyok történelmi háttérrel. Naipaul csúf, poros, piszkos és nyers Afrikájának minden „gyarmatáru-romatikától” és folklórszíntől megfosztott képei sokáig kísérik az olvasót: olyan regényterepet teremt, amelyen bármely pillanatban felbukkanhat egy Idi Amin. A nagy folyó kanyarulatában felfedező út az olvasó számára egy még formátlan és azért félelmetesen kiszámíthatatlan világba.

Sir Vidiadhar Surajprasad Naipaul Fél élet című regénye 2001-ben jelent meg, ugyanabban az évben, amikor a Svéd Királyi Akadémia Nobel-díjjal tüntette ki életművéért. Ez a könyve harminc évvel „fő” műve, az A House for MR Biswas után látott napvilágot, de ugyanabból az élményanyagból táplálkozik – írója a kultúrák határain akarva-akaratlanul átkelő ember meghasonlott, néha elviselhetetlen feszültségekkel terhes létét ábrázolja. A történet főhőse, Willie Somerset Chandran indiai bráhmincsalád gyermeke, aki helyi iskoláztatása után Londonba kerül, ahol aztán megjárja az ottani értelmiségi mikrokozmosz különböző színtereit. Kezdettől saját önazonosságának keresése mozgatja, az új világot azonban nem hódítóként teszi magáévá: a nevelési regényekből ismert folyamatnak, mondhatni, „úszója, nem vezére”. Mindaz, amit saját „Erziehungsroman”-ja e színhelyén, a széthulló impérium központjában megtanul, csk megerősíti benne, hogy két világ határán, de mindkettőben – már és még – idegenül bolyong. Az otthonosságot a szerelemben, pontosabban egy házasságban próbálja megtalálni, ez azonban újabb félig-létbe, félig-világba veti: a történet felesége szülőföldjén, a Portugáliáról leválni készülő Mozambikban folytatódik. Willie Afrikában múltjától ismét elszakadva folytatja jövő nélküli életét – mindazt amit átél, Naipaul hatásos és érdekes személyiség- és korrajzzá fogalmazza. Az indiai és a brit couleur localt itt újabb egzotikus színek váltják fel, a fél-életet élő indiaiak és londoniak után terítékre kerül az afrikai portugálok panoptikumi világa is. Az író ezeket a hatásokat is beépíti hősének folymatosan alakuló személyiségébe, akiben ezek a regény végére nagy horderejű, döntő elhatározást érlel meg. Az olvasó végül nem tudja meg, szert tesz-e Willie Chandran a történet egésze során vágyott szilárd identitásra, de nem is ez a lényeg. A könyv nem karrier-recept, egyszerűen látleletet kínál arról az emberi szituációról, amelyet a globalizáció következtében a huszadik században száz-meg százmilliók voltak kénytelenek megélni.

Óe Kenzaburó Nobel-díjas regénye egy tűz-víz testvérpár sorsán és egy szerelmi háromszögön keresztül mutatja be a hagyományos és a modern Japán életét, Japán másfél évszázados történelmét.

„Minden élet, akár a hópehely: távolról egyformának tűnik, de rejtélyes erők egyszerivé és megismételhetetlenné formálják” – vallja Orhan Pamuk legújabb művében. Megismerhetjük-e a mások szívében lakozó szeretetet és fájdalmat? Megérthetjük-e azokat, akik oly mély gyötrelmeket és oly sok csalódást éltek át, hogy elképzelni sem tudjuk? Ezek a kérdések foglalkoztatják Kát, a költőt, amikor tíz év frankfurti távollét után, édesanyja temetésére hazatér Isztambulba. Elfogadja egy liberális lap felkérését, hogy oknyomozó riportot írjon a távoli Karsz városában zajló különös eseményekről. saját gyermekkori vágyainak a felidézése is vezérli: amint tudomást szerez róla, hogy elvált asszonyként ott él a gyönyörű Ipek, újra feltámadnak régen elfojtott érzések.Ka felkeresi a titokzatos öngyilkossági hullám áldozataként elhunyt fiatal lányok családtagjait és barátait, a helyi rendőrséget, az eseményeket megörökítő és megjósoló Határvárosi Hírlap szerkesztőjét, s közben lassan feltárul előtte a város valódi arca. Vallási és politikai viták mérgezik az emberek életét, a fennálló államhatalmi és a növekvő iszlám párt befolyása alatt vallási fanatikusok szállnak szembe az egyházi reformok híveivel. Ka épp a Nemzeti Színházban szavalja egyik költeményét, amikor fegyveres zavargás tör ki, és a nézőtéren életét veszti az iszlám egyházi középiskola néhány tanulója. A tragédia rettenetes események sorát indítja el: letartóztatások, üldöztetések, gyilkosságok követik egymást, sokan a kurd nacionalistákat okolják, többen pedig politikai tőkét próbálnak kovácsolni a forrongásból. Pamuk Béke-díjjal is jutalmazott író.

Orhan Pamuk Isztambul szülötte. Amikor a városról beszél, valójában magáról ír, amikor pedig saját emlékeit idézi föl, igazából a város történetét meséli el. A gazdag, nagypolgári és kifejezetten világi gondolkodású családban felnövő író történetei elsősorban Isztambul európai részén játszódnak, de fontos szerepet kapnak a város elhagyott derviskolostorokkal tarkított „egzotikus” negyedei is, valamint a Boszporusz, amely a boldogság „egyedüli, kiapadhatatlan forrása”. Pamuk lenyűgöző fantáziával kelti életre gyönyörű szülővárosát, regényei visszatérő helyszínét, miközben Isztambul eddig ismeretlen arcát mutatja be, bölcsen, kellő rálátással, úgy, ahogy csak a távolba szakadt ember tud rácsodálkozni gyermekévei helyszínére.

A Senkiföldje valahol az öregkor határmezsgyéin keresendő, ott, ahol jövő már nincs, a jelen pedig idegenné vált, s a múlt bizonytalan, kétséges, hogy létezett-e egyáltalán. Ezen a mozdulatlan tájon játszódik egy hajdan sikeres, mára kiégett, alkoholista regényíró és egy sikertelen, élősdi öreg költő groteszk párviadala a kapcsolatteremtés eleve reménytelen üdvösségéért. Az Árulás mesteri ötlettel egy szerelmi háromszög kialakulásának történetét időben visszafelé bonyolítva mutatja be. Ám ennél többet is: a valaha romantikus kaland igazi szenvedélyre és szeretetre képtelen emberek „megjelenítésében” üres, formális, kötelező, lapos szerepjátszás csupán. Ez a két mű a legmagasabb szinten képviseli Harold Pinter páratlan drámaíró tehetségé

Az irodalmi Nobel-díjas Harold Pinter 50-es években született drámája későbbi színdarabírói munkásságának remekbe szabott csíráit hordozza magában. A mű négy angol fiatal viszontagságos kapcsolatába nyújt betekintést. Helyszíne a második világháború utáni London, azon belül is a bomba szaggatta East End könyörtelen, sivár világa. Az olvasó itt pillanthat bele a barátságok bonyolult törésvonalakkal szabdalt keresztmetszetébe, a nélkülözés fojtogató levegőtlenségébe, és az árulás kegyetlen mélységeibe. Nehézségeik ellenére a szereplőket földközeli humorérzékük és kirobbanó életerejük mégis képes a hétköznapok egyhangú rutinja fölé emeli. Az emberi sorskérdések, a mindenki által tapasztalt nehézségek egyszerű, mégis egyedi köntösben öltenek testet a kötet lapjain, és szívszorító tükörképet tartanak az olvasó elé. A Törpék cselekményéből megrázó erővel köszönnek vissza Pinter életművének jellemző alaptémái. A háború utáni drámaíró nemzedék kiemelkedő tagjaként a szerző kiváló érzékkel tapint rá egy kiábrándult, ám mégis élettel, lüktetéssel teli kor hangulatára, melyben a legalapvetőbb emberi viszonyokban is titáni feszültség forrong.

A Nobel-díjas klasszikusok sorozat Nobel-díjas szerzők magyarul eleddig meg nem jelent, vagy csak nehezen hozzáférhető, klasszikus köteteit mutatja be a nagyközönségnek. A jelen kötet a 7. a sorozatban. A regény főhőse egy asszony, aki hű férjéhez, ennek ellenére mindenki úgy tartja róla, csalja a férfit. Azonban amikor valóban szeretője lesz, majd sorozatosan kalandokba bonyolódik, érdekes módon megváltozik a kívülállók vélekedése: példás erkölcsű feleségként kezdik emlegetni. E különös, fonák helyzet, a társadalom visszásságai, az értékek felcserélődése adja a központi témát a keserédes történethez. Részlet a könyvből:"Minden tisztességes asszonnyal, hacsak nem nagyon csúnya, megeshetik, hogy egy férfi különös konoksággal, kitartással követi pillantásával. Ha ez váratlanul éri, megzavarhatja, ha szép, hízeleghet neki. Nos, lelke mélyén egyetlen tisztességes asszony sem tartja bűnnek, ha az öröm vagy a meglepetés egy-egy pillanatában gondolatban körülcirógatja a felébresztett vágyat, melynek tünékeny sugarában egy másik élet s egy másik szerelem képe villan fel előtte. Aztán kinyitja szemét, s körös- körül a megszokott dolgok nyugalmas képe ismét magához téríti, helyreállítja való lényének egyensúlyát: idáig tartott, itt vége is az egésznek. Pillanatokig tartott ! Hányszor történik meg, hogy az embert teljesen váratlanul lényétől merőben idegen gondolatok kezdik kínozni, mint az őrültség sarkantyúi. Következetlen s bevallhatatlan gondolatok, amilyenekkel még eddig soha nem találkozott szívében. Aztán mindez elmúlik, visszatér az unalmas félhomály vagy a megszokott enyhe fény. Nem is tudta, hogyan juthatott ő- aki olyan tisztességes, és tisztességes emberek gyermeke- mit sem gyanítva idáig, az ijedt meglepetéstől, amely elfogta, amikor Alvilágnani az első levelet beobta az ablakon, s a gyötrő bizonytalanságtól, amíg azon töprengett, miként vehetné elejét a további levelezésnek."

Reymontnak a nagy lengyel realista írónak az itt egybegyűjtött elbeszélései ugyanazokat az erényeket tükrözik, mint főműve a Parasztok. Meglátja a városi és a falusi szegénység életét, a nyomort, a sötétséget, de ugyanakkor nem marad érzéketlen szemlélő, hanem állást foglal, részvétet és gyűlöletet kelt, elítéli az igazságtalanságot. Amit meglát, művészi erejű drámai feszültségű képekbe foglalja. Erénye ezeknek az elbeszéléseknek, hogy témájuk igen széles skálájú hangulatban is változatosak. A tragikus hang mellett megszólal a derűs idilli hang, sőt a szatíra is. Ahogy a kristály is minél több lapra csiszolva villantja fel minden szépségét, Reymont tehetségét is sokoldalúan ragyogtatják fel a Népítéletben szereplő elbeszélések.

„Ne keress itt tételt vagy elméletet. Ne láss e könyvben egyebet, mint egy őszinte, hosszú , örömben és bánatban termékeny élet belső történetét: ez az élet nem mentes ellentmondásoktól, bővelkedik tévedésekben, s folyvást azért feszíti meg erejét, hogy – ha már az Igazság elérhetetlen – elérje a lélek harmóniáját, a mi legfőbb igazságunkat. Romain Rolland”

A Názáreti Jézus életét fogalmazta újra a Nobel-díjas portugál író ebben a regényben. Saramago földi emberként állítja elénk Jézust, akinek sorsát két apa határozza meg. A mennyei Atya szellemi hatalmát, a vértanúhalál utáni dicsőség és világhír ígéretét hagyományozza rá, földi apja, József pedig a betlehemí gyermekgyilkosságban való felelősség súlyával terhelt és kereszthalállal beteljesedő sorsának gyötrelmeit. Jézus nem tud megbékélni József vétkével, ezért elhagyja a szülői házat, és hosszú éveket tölt egy titokzatos pásztorral és nyájával. Mikor elkóborolt bárányát keresve a pusztában találkozik Istennel, hazamegy, hogy elújságolja családjának, de még az anyja sem hisz neki, pedig ő az egyetlen, akinek sejtelme lehet Jézus fogantatásának rejtélyéről. A megkeseredett Jézus ezek után Mária Magdolnát választja társául, aki elkíséri őt az Isten által kijelölt úton, melynek során Jézus akarata ellenére válik Megváltóvá, mert felismeri, hogy nem menekülhet a mennyei Atya által rászabott végzettől, bár halála pillanatáig lázad ellene.

Különös kór terjed a városban: először egy autóját vezető férfi veszti el látását, majd sorban mindenki, aki csak kapcsolatba kerül vele; az autótolvaj, aki hazaviszi, a szemorvos, aki megvizsgálja, a prostituált, aki véletlenül mellette ül a rendelőben… Az elharapódzó járványt, úgy látszik, nem lehet megállítani, hiába zárják szigorú katonai őrizet mellett egy ódon elmegyógyintézetbe az első vakokat, a rejtélyes fehér kór tovább szedi áldozatait. A vesztegzár embertelen körülményei közé kényszerített férfiak és nők saját vakságuknak, az ismeretlen környezetnek, a hatóságok kapkodásának, de még inkább az egyre jobban elszabaduló indulatoknak, az éhségnek, a mocsoknak és a szexuális megaláztatásnak kiszolgáltatva lassan kivetkőznek emberi mivoltukból… Az 1995-ben megjelent Vakság José Saramago egyik legmegrázóbb regénye: varázslatos erejű vízió arról, milyen mélyre süllyedhet az ember, ha egyszer csak szétfoszlik körülötte a civilizáció, s nyers ösztönök veszik át az uralmat az életben. Osvald Éva könyvtáros ajánlásával.

Korrupció, pártrendszer, bankok, pénzpiac, törvényhozás, demokrácia, zsarnokság, háború, nevelés, vallás… Bernard Shaw könyve a modern demokráciák és diktatúrák működésének minden fontosabb területére elkalauzolja az olvasót. Feltárja e társadalmak jellegzetességeit: jót és rosszat egyaránt. Mindezt fergeteges stílusban, lenyűgöző anekdotákkal, káprázatos okfejtésekkel, szellemes megállapításokkal tarkítva. A Politikai ábécé segít abban, hogy átlássuk és megértsük környezetünket, a társadalom életét és helyünket a társadalomban. A Nobel-díjas szerző könyve minden gondolkodó ember számára alapmű.

A Kereszteslovagok még Sienkiewicz rendkívül közkedvelt történelmi regényei közül is kiemelkedik népszerűségével. Ez a nagyméretű tabló a legteljesebben tükrözi az író romantikus szemléletét. A regény lapjain az évszázados német-lengyel háborúk egyik jelentős epizódja elevenedik meg: Jagello Ulászló, a harcias, ifjú király állt a felkelt lengyel-litván hadak élére, hogy elégtételt vegyen minden kegyetlenkedésért, melyet a Német Lovagrend követett el a szláv lakosságon. A szereplőkkel együtt járjuk be a középkori lengyel-német ellentétek vad történeti tájait. A harc, mely a sok méltánytalanság, csalás, árulás következményeként hatalmas összecsapásba torkollik, életre-halálra szól. De megtalálható ebben a regényben a lovagregények minden kedvelt mozzanata: szerelem az első látásra, leányrablás, a hű szerelmes kitartó küzdelme imádottjért. Sienkiewicz a történeti források alalpján alkotta meg ezt a művet, de a Kereszteslovagok gazdag cselekménye, pompás, hús-vér alakjainak sora mégis elsősorban az írói képzelet szülötte. Mese ez a javából, de oly igézően előadva, hogy a „legmodernebb” olvasó sem szabadulhat varázsa alól, ha már egyszer belefogott az olvasásba. Musztács Krisztián könyvtáros ajánlásával.

A regény története Néro idejében játszódik, bemutatja a császár rövid, de véres hatalmának utolsó éveit, az uralkodó osztály dekadenciáját, a kereszténység elterjedését. Cselekménye több szálon fut. A romantikus szerelmi ág szinte földöntúli érzelmeket ábrázol. Vinicius katona beleszeret a gyönyörű Lygiába, a Rómában túszként élő királylányba. Poppea, Néro felesége féltékeny a királylányra, s bosszút forral a fiatal pár ellen. A regény többi jelenete a császár környezetébe, az előkelőségek udvarába viszi el az olvasót. Megelevenednek a vad tivornyák és a népszerűséget hajhászó, művészkedő Néro pojácaságai. A mágikus császár felgyújtja Rómát, hogy a tűzvész lángjainál játszhassa el öntetszelgő színészi szerepét. Tanácsadói sugallatára az új vallás követőit teszi felelőssé. Hatalmának végét érezve mindennél szörnyűbb cirkuszi játékot rendez a népnek. Megindul a keresztények összefogása, Lygia börtönbe kerül. Az áldozatokat vadállatokkal tépetik szét, nyilvánosan keresztre feszítik őket. A vérengzést végül a nép és a szenátus is megsokallja, s Néro – érezvén elkerülhetetlen bukását – önkezével vet véget életének. A könyv megújuló népszerűségét több tényezőnek köszönheti. A minden akadályon győzedelmeskedő szerelem az olvasók romantikus igényeit elégíti ki. Írói erényei: a nemzeti érzésre való apellálás, a gazdag, színes, archaizáló stílus, feszes kompozíció, a kalandos meseszövés, a hősök epikus, csak egy-két jellemvonással történő, fekete-fehér jellemzése. Ezért a regényéért az írót irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki

Mihail Solohov a tolsztoji méretű nagyregények, társadalmi eposzok megalkotása előtt elbeszélésekkel indult el az írói pályán. Az anyajegy, a Sibalok magzatja, az Idegen vér és a többi, a húszas években keletkezett írás a polgárháború drámákkal és tragédiákkal teli időszakát ragadja meg, e remekmívű novellákban a kozákság egyéni sorsa egy egész vajúdó s gyötrelmekben újjászülető nép sorsfordulóját szimbolizálja. Az Emberi sors című világsikerű elbeszélés, amelynek egyszerű katonahőse a második világháború megpróbáltatásai és tragédiái után is megőrizte hitét az életben, az emberekben. Salamonné Vadász Tímea könyvtáros ajánlásával.

"A már életében klasszikussá vált, Nobel-díjas orosz író világhírű alkotása ez a regény. A mű szétfeszítve a szokásos családregények kereteit, a korszak hatalmas panorámáját bontakoztatja ki, de a kompozíció középpontjában mindig a Melehov család áll, sorsukon át a történelem végső tanulságait összegezi az író. A doni puszták kozákságának balladai szépségű regényeposzáról írja Radnóti Miklós: „Érzelmességtől mentes, pontos és kemény líraiságában szinte egyedülálló, valóságábrázoló erejének titka pedig tapintatos aprólékosságában rejlik… mely az ábrázolás hitelét szolgálja”.

A kaliforniai Soledad közelében furcsa párt tesz le az autóbusz: George alacsony és fürge észjárású, társa, Lennie lomha, nehézfejű óriás. Egy közeli tanyára tartanak, munkát keresnek. Bár a tanya lakói és munkásai korántsem barátságosak, nincs más választásuk: itt kell maradniuk, ha meg akarják valósítani közös álmukat, hogy vegyenek egy saját tanyát, ahol majd önállóan gazdálkodhatnak. Lennie-t ártatlan együgyűsége folyton bajba sodorja, és George-nak igencsak észnél kell lennie, ha mindkettőjüket meg akarja óvni a következményektől. Barátságuk ritka kincs az őket körülvevő sivár, brutális világban, amely könyörtelenül megsemmisülésre ítél mindent, ami emberi. A szikár, minden sallangtól mentes, sodró erejű kisregény a nagy gazdasági világválság idején két vándormunkás tragikusan felemelő történetén keresztül mutatja be a modern társadalom elidegenedésének, az emberi kapcsolatok kiüresedésének pusztító hatását. Mondanivalója a mai napig sem veszítette el érvényét. Buzsicsné Szabó Eszter és Osvald Éva könyvtárosok ajánlásával.

Ennek a regénynek nincs hőse. Százezer gazda-családról szól, emberekről, akiket a gép öntudatlan kegyetlensége tett földönfutóvá. Egy családra vetíti a fényt, de úgy, hogy százezer hasonló családot érzünk körülötte. Szeretnünk kell őket úgy, ahogy vannak, semmi emberi vonás sem hiányzik belőlük – a legszebb vonások sem. A nyomorúság, a szenvedés kovácsolta össze őket. Nyersen beszélnek, néha nem is beszélnek – de segítenek egymáson. A világ legrózsaszínűbb „happy end”-je sem vigasztalóbb és fölemelőbb, mint ennek a regénynek az utolsó fejezete. Pedig hőseinek nyomorúsága nem is lehetne már nagyobb. De ezek a nyomorult szegény emberek még mindig találnak maguknál elesettebb embert és tudnak segíteni rajta… Lehet-e ennél többet, szebbet, jobbat elmondani az emberről?

E megrázó erejű dokumentumregény megjelenésekor még azokból is kétkedést váltott ki tényeivel, aki a veszélyt vállalva kézről kézre adták a hat részre szabdalt könyvet. Nemcsak a szovjet értelmiségnek a „brezsnyevcsinát” elítélő, a valósággal azonban csak félve szembesülő, közel sem szűk köre riadt vissza a sorokban rájuk tekintő tragédiáktól, de a nyugat-, és különösen a kelet-európai olvasók is. A Gulag azóta fogalommá vált. nem egyszerűen a személyi kultusz, a sztálinizmus, a brezsnyevi önkény elleni fellépés szükségességének a szimbolumává, hanem a XX. századi embertelenség jelképévé is. Szolzsenyicin könyve nem egyike a „lágerirodalom” nagyszámú visszaemlékezéseinek, hanem maga a kollektív emlékezet. Emlékezet a múltból és a jelenből, s a jelennél is inkább a jövőhöz szól. A regény hősei – a mai dokumentumregény minden szabályát felrúgva – létező – a mai dokumentumregény minden szabályát felrúgva – létező és létezett személyek, saját névvel. Az eseménysor sem írói absztrakció formálta valóság, hanem maga a valóság.

Valahol a távoli sztyeppén az utolsó sztálini évtized elején egy fogolytáborban élt az „ismeretlen” Ivan Gyenyiszovics Suhov; az ő egyetlen napjának részletes krónikája az immár világhíres kisregény. Egyetlen teljességgel szokványos napjáé, amikor semmi különös nem történik: mínusz harminc fok van, mint mindig; híg halleves a reggeli, mint szokásos; a rabokat létszámba veszik és motozzák reggel és este, munkába menet és jövet, mint rendesen; dúl az ügyesek és élhetetlenek egyenlőtlen küzdelme a kályha és a kásás kondér körül, ahogy megannyi napon, héten, hónapon, éven át… A büntetések és a még mindig megszokhatatlan megaláztatások sem súlyosabbak, mint máskor. Vagyis tengeti a tábor a maga emberlét alatti életét, melynek inkább csak a külsőségeit szabályozza az őrség, valódi törvényeit a sajátos fogolylét alakítja, amely ugyan sokszor kegyetlen, mégis emberarcúbb, mint a személytelen világ, amely ide küldte őket. A látszatra jelentéktelen, epizódszerűen és időrendben egymásra következő események nem pusztán – epikai értelemben – illusztratív értékűek és funkciójúak, hiszen Szolzsenyicin minden, apró-cseprőséget megjelenítő mondata magában hordozza a műnek is koherenciát adó legnagyobb borzalmat jelentő mondandót: a végeérhetetlen rabságban megáll az idő, egyszerűen nincs is már jelentősége, értelme. S hogy ebben a szigorúan időszerkezetű elbeszélésben a túlélésre összpontosító hős és fogolytársai számára ennyire megszűnhet az idő fogalma, ez az ellentmondás hordozza igazán a regény valódi jelentését: a diktatúra embertelenségét, a kegyetlen tekintetnélküliség következményeinek látleletét. A hétköznapi szenvedés ábrázolásakor az író nem infernális kínokat jelenít meg, „csupán” leírja az ötdekás zabkásaadagokért folyó közelharcot, a darabka szalonnával megvesztegethető brigádparancsnokok részrehajlását, az életben maradáshoz minimálisan szükséges feltételek megannyi részelemét és a túlélés egyéni manővereit, a rabok szívszorítóan leleményes ügyeskedését. Eszköztelen, ám markánsan rideg realizmussal szól tehát az író egyetlen napról, amely magában hordozza az ártatlanokra kiszabott büntetésidő végtelenségét, így mondva ítéletet minden megalázó, személyiséget megnyomorító, életet ellehetetlenítő diktatúrára. A kisregénynek – tagadhatatlan irodalomesztétikai értékén túl – dokumentumjelentősége is van, hiteles híradás az ötvenes évek szibériai lágereiről. Salamonné Vadász Tímea könyvtáros ajánlásával.

Az 1996-os évi Nobel-díjas lengyel költőnő egész életművét bemutató, bő válogatás az 1988-ban megjelent, Csodák vására című kötet anyagán túl számos azóta lefordított régi és új verset tartalmaz. A kötet végén a Nobel-díj átvételekor elmondott beszéd szövege olvasható.

Rabindranath Tagore (1861-1941) indiai költő és író. Kötetlen ritmusú verseiben, realista regényeiben, elbeszéléseiben szimbolikus drámáiban, bölcselkedő írásaiban a nemzeti öntudat ébresztője volt. Egész életében a nyugati és keleti életérzés egybefoglalására törekedett; örült az életnek, de az élet fogalma nála nem egy a világi örömökkel, hanem az egyetemességben való felszabadulást, a mindenséggel való egyesülést jelenti. Minden élőlény az istennek tükörképe, minden élet szent; ebből a felismerésből eredt egyetemes humanizmusa. Tagore szerint a személyiség tökéletesedésén keresztül jutunk közelebb a mindenséghez; az emberiség megújhodásához csak a szellemiségnek az élet felett való uralma vezethet. Elsősorban a szimbolikus-misztikus felfogást és kifejezésmódot örökölte a hagyományos indiai költészetből. A szanszkrit panteista filozófia és Buddha erkölcstana mellett erősen hatottak rá a bengáli népi énekesek misztikus vallási dalai. Áldozati énekek c. verskötetének angol fordításáért Yeats javaslatára 1913-ban irodalmi Nober-díjjal tüntették ki.

Rabindranáth Tagore, az 1913-ban irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott, rendkívül termékeny indiai költő jelen kötetében a nálunk talán kevésbé ismert regényírói oldaláról mutatkozik be. A Hajótöröttek című művében a korabeli India elbűvölő világa elevenedik meg az olvasó előtt, egy árva hindulány boldogságkeresésének történetén keresztül. Kamala, az alig tizennégy éves menyasszony esküvője másnapján egy homokpadon ébred, miután a násznépet szállító hajó egy viharban elsüllyedt. Nem messze tőle Ramesh, az ifjú vőlegény – akit szerelmétől, Hemnalinitől szakítottak el a szülők által áhított házasság kedvéért – szintén megmenekül, és a fiatalok egymásra támaszkodva próbálják felépíteni az életüket. Már majdnem sikerül rálelniük a mindennapok boldogságára, amikor Ramesh számára világossá válik, hogy a feleségének hitt lány nem neki fogadott örök hűséget… A shakespeare-i bonyodalmakkal tarkított történet mögött megelevenedik a hindu hitvilág, a vallási rítusok napi varázsa, a szertartásos tisztaság szigorú szabályrendszere és az indiai társadalmat máig átitató kasztrendszer működési elve. A korán özvegységre ítéltetett Kamalának a társadalom kitaszítottjaként kellene élnie életét, ha a kultúráktól független emberi érzések – együttérzés, barátság, szerelem – meg nem mentenék őt az örök szolgaságtól.

Két diszkrét vagy szerény? hősről szól Mario Vargas Llosa új regénye: az egyik, Felícito Yanaqué egy szegénysorból jött szállítási vállalkozó, aki nem hagyja, hogy megzsarolják, és védelmi pénzt kelljen fizetnie; a másik, Ismael Carrera, fittyet hányva társadalmi osztályának és főképpen az örökségre ácsingózó fiainak elvárásaira, idős korában feleségül veszi a cselédlányát. Mindkét döntés szövevényes bonyodalmakat és vad indulatokat szabadít el; és szegény don Rigoberto, aki már nyugalomba akar vonulni, és csak az esztétikai (és szerelmi) örömöknek kíván élni, akarata ellenére az események egyik főszereplője lesz. Újból Peruban vagyunk tehát, ahol Vargas Llosa tüneményes pályafutása indult, s ahol első, fergeteges könyvei játszódtak; és újból találkozhatunk az életmű több felejthetetlen alakjával: nemcsak a testi szerelmet művészi fantáziával gyakorló Don Rigobertóval és fiával, Fonchitóval (aki, mint emlékszünk, annak idején, még kisfiúként elcsábította mostohaanyját), hanem Lituma őrmesterrel is, aki próbálja megtalálni a zsarolókat.

Vargas Llosa regényének főszereplője, a „Kelta” a kalandos életű Roger Casement (1864–1916) brit diplomata, ír nacionalista politikus és szabadsághős, az egyik első európai, aki feltárta és leleplezte a gyarmatosítás fonákságait, megmutatva, hogy nem az őshonos „vademberek", hanem az európai betolakodók képviselték a barbárságot. A regény végigköveti Casement életútját, aki 1903-ban utazott először Afrikába – Kongóba – fiatal diplomataként. Az európaiak civilizációs törekvéseiben hívő, naiv fiatalember fokozatosan szembesül a gyarmatosítók önző céljaival és az őslakossággal szemben elkövetett rémtetteikkel. Majd Brazíliában szolgál konzulként, és itt értesül arról, hogy a nyersgumi kitermelése érdekében az amazóniai őslakókat is kíméletlenül kizsákmányolják. Egy vizsgálóbizottság vezetőjeként Peruba utazik, és itt is bátran fellép a helyi hatalmasságok ellen. Az első világháború idején Németországba megy, ahol azt tervezi, hogy német segítséggel és fegyverekkel vívja ki Írország függetlenségét Angliától. Részt vesz az 1916. évi dublini, húsvéti felkelésben, amelyet azonban levernek, a német segítség nem érkezik meg, Casement börtönbe kerül, és még abban az évben hazaárulásért kivégzik. Kalandokkal és rémségekkel teli, akciódús regény, amelyben Vargas Llosa a szokásos szenvedéllyel szembesít bennünket európai történelmünk máig sem igazán feldolgozott borzalmaival.

Egy limai katonaiskolában gyilkosság történik. Egy korlátoltságában is emberséges hadnagy fényt akar deríteni az igazságra, de fölöttesei féltik az iskola jó hírét és saját karrierjüket. Amíg az ügy kapcsán összecsap tisztesség és megalkuvás, a világhírű perui író regényében filmszerű pontossággal bontakozik ki a kadétok élete – lelki-testi-anyagi drámája –, és ez a kis, zárt kör a maga kegyetlen vadontörvényeivel már előrevetíti a felnőttek társadalmának fondorlattal leplezett szilajságát, fennkölt hazugságát. Érezzük, hogy ez a lidérces álom már a való világ főpróbája, még játék, de már véres-halálos játék, s ez után a főpróba után a fennálló társadalom démoni erőinek csak még iszonyúbb előadása következhet. Vargas Llosa szinte klasszikus katarzisélményben részesíti hőseit, de a lenyűgözött olvasó – a szerzővel együtt – mégis gondolkodóba esik: vajon van-e olyan katarzis, amely a gyávaság és az elszánt erőszak poklának ilyen mélységes bugyraiból is megválthatja ennek az ordaséletre gyürkőző kisvilágnak hitvány kisáldozatait és szánandó-kárhozott kisgazembereit?

A Vörös Hanrahan meséi önálló invenciójú Yeats-mű, lírai próza, egyetemes szépségű mese, a költő alteregójának örök szomorúságú históriája, tele mágikus kelta szimbólumokkal, kártya-misztikával és Janus-arcú tündér-boszorkányokkal. A mű felidézi Yeats költészetének csodás hangját, saját szavaival „az ős-báj bánatát”. A kelta homály a Nobel-díjas Yeats korai, prózai műve (1893). „Egyszerre krónika és önéletrajz” – ahogy a híres irodalomtörténész, Kathleen Raine mondja róla. Mintegy költői néprajz, mondhatnók, a két műfaj között lebeg. A költő, miközben folklór-körútra indul, a saját, kialakulóban lévő költészetéhez keresi az ír forrást. A „kelta homály” később korszakmegjelölő fogalommá lett Írországban. Yeats és néhány társa mítoszban, költészetben és politikában „kitalálta” Írországot. A kötetet költői keretbe foglalják az elsősorban poéta szerző gyönyörű versei, melyekben az ír tájakat, mítoszokat idézi meg. Varázslatos világba repíti el ez az irodalmi klasszikus olvasóit.