Szavak a falakon, mesélő kanizsai táblák

A Halis István Városi Könyvtár 2022-ben programot indított „Szavak a falakon, mesélő kanizsai táblák” címmel, azzal a céllal, hogy a város utcáin sétálók (itt lakók, itt dolgozók, itt tanulók, turisták, véletlenül idevetődők) okostelefonjaik segítségével megismerkedhessenek a város történetével, érdekességeivel. A programunkba bekerülő emléktáblákon elhelyezett QR kódok segítségével a táblák szövegéhez kapcsolódó, erre a célra megszerkesztett internetes könyvtári tartalmakat böngészhet okostelefonján az utcát járó érdeklődő. Honlapunkon ezeket az internetes tartalmakat olvashatja.

Jazztörténeti emlékpont Nagykanizsán

Ady Endre utca 6.

A Nagykanizsai Jazz Klub megalakulásának 50. évfordulóján avatták fel Magyarország első jazztörténeti emlékpontját. Az emlékpont Nagykanizsán az Ady Endre utca 6. szám alatt található. Az emléktábla az 1972. február 22-én alakult jazz klubnak állít emléket, ami az Erkel Ferenc Olajipari Művelődési Házba kezdte el működését. Az emléktábla alkotója Béres János Vajda Lajos-díjas szobrászművész.

A Nagykanizsai Jazz Klubot dr. Beke Árpád orvos és Pék Pál tanár alapította többségében helyi szórakoztatóipari zenészek, ügyvédek, orvosok, tanárok és középiskolás diákok részvételével. A programok létrehozását az akkori Városi Tanács és később a Fegyveres Erők Klubja (FEK) is támogatta. Ennek eredményeként a Magyar Rádió támogatásával 1973-ban megrendezték Nagykanizsa első jazz fesztiválját. A helyi jazz klub magas színvonalú tevékenységének elismeréseként, a Magyar Zeneművészek Szövetsége keretein belül működő Jazz Szakosztály Nagykanizsát jelölte ki a Nyugat-dunántúli régió jazz központjának. A Nagykanizsai Jazz Klubnak fénykorában több mint 110 tagja volt. A helyi jazz klub kezdetben ismeretterjesztő előadásokat, filmvetítéseket, koncerteket, lemezbemutatókat tartott, valamint kirándulásokat szervezett hazai és nemzetközi jazz fesztiválokra 1988-ig.

Ezt követően a város több pontján különböző feltételek és működési viszonyok mellett jellemzően koncerteket szerveztek és szerveznek jelenleg is. Ezek helyszínei a Hevesi Sándor Művelődési Központ, később a Kanizsai Kulturális Központ intézményei, a helyi zeneiskola, a Honvéd Kaszinó és Tiborcz Iván Cserfői Jazz klubja voltak. A helyi jazz klub működéséről bővebben Halász Gyula: Jazz Kanizsán című könyvében olvashatnak.

2022. május 5. QR kód ünnepség Nagykanizsán a Nemzetközi Jazznapon
 

A magyar szabadságharc emléktáblája a Zrínyi Iskola falán

Ady Endre utca 9.

A táblát 1948. április 29-én helyezték el az Ady Endre utca 9. szám alatt álló iskola falára. Az emléktáblát a Polgári Leányiskola állította, amely akkoriban az Ady Endre utcai épület falai között
működött. Az eseményről a korabeli Zala is röviden beszámolt.

A táblán olvasható felirat mára már kissé megkopott: 
A magyar szabadságharc emléke örökké él a tanulóifjúság szívében. 
“Haza és szabadság, ez a két szó, melyet
Először tanuljon dajkától a gyermek.” 
Petőfi Sándor
1948. május 1.

Az emléktáblát létrehozó leányiskolát 1891-ben alapították, 1928 után (gróf) Zrínyi Ilona nevét vette fel, 1948 után Ady Endre nevét, 1980-ban pedig összevonták a régi Polgári
Fiúiskolával, a Zrínyi Miklós Általános Iskolával. Az épület mai napig otthona az iskolának. A Kanizsán méltán híres Tarnóczky Attila gyűjtőmunkájának köszönhetően bővebben is olvashatunk az épület történetéről a Hol, mi? adatbázisban.

A rendszerváltás utáni években hagyománnyá vált, hogy minden év márciusában emléktúrát tartanak a városban, és végigjárják, megkoszorúzzák a szabadságharc kanizsai emlékhelyeit: szobrokat, táblákat, sírokat. Az emlékező séta egyik állomása a Zrínyi Iskola falán található emléktábla is.

Kanizsa jelentős szerepet töltött be a forradalom és a szabadságharc nyugati-délnyugati eseményeiben. A drávai védvonal központja volt, a Mura menti magyar csapatok bázisa.
Többször került horvát és osztrák megszállás alá. Jelassich a horvát fősereget vezetve a városon át vonult az ország belseje felé. A város lakossága helytállt a harcok és a megszállások ideje alatt - egyszer fel is lázadt a horvát megszállók ellen - és komolyabb
veszteségek nélkül vészelte át az egy - másfél esztendőt. Az város vezetése nem cserélődött le a szabadságharc alatt és utána sem, így helyi megtorlásokra nem került sor. 
A város 1848/49-es szabadságharcban való részvételével számos könyv, tanulmány foglalkozik. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhetőek, illetve az interneten is olvashatóak:
- Cser József: Nagykanizsa a szabadságharc alatt
- Halis István: A forradalom alatt. In: Szines mozaik Nagy-Kanizsa történetéből.
- Barbarits Lajos: Nagykanizsa a szabadságharcban. In: Barbarits: Nagykanizsa. 1929
- Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848-49-ben In: Nagykanizsa városi monográfia 2. kötet.

A kanizsai (és a zalai) férfiak a 48-as gyalogezredbe voltak besorozva, annak 1798-as felállítása óta. Az ezred részt vett a szabadságharcban is, bár helyzete, hadra foghatósága bizonytalannak volt mondható, hiszen közösen felállított császári és királyi sereg volt.

Önkéntes csapatok is harcoltak a szabadságharcban, akik részt vettek az országos eseményekben, és katonáit Zala vármegye adta. Az önkéntes nemzetőr zászlóaljak jelentős része 1848. szeptemberétől hivatásos honvéd zászlóaljakká alakultak át. A 47. Honvéd
Zászlóalj részt vett Buda ostromában, egyik parancsnoka a kanizsai Inkey Kázmér volt.
Az 56. Honvédzászlóaljt részben önkéntesekből, részben nemzetőrökből sorozás útján állították fel. A harmadik nagyobb alakulat a 7. Honvédzászlóalj volt. Ezeken kívül még létrejöttek kisebb csapatok, alakulatok is. 
A szabadságharcban harcoló kanizsai (és az összes zalai) katonák névsora megtalálható Novák Mihály: Zalavármegye az 1848-49. évi szabadságharczban című munkájában. 1906-ban jelent meg először, de napjainkban is kiadásra került reprint kiadásban. A városi könyvtárból kölcsönözhető.

A Thury György Múzeum gyűjteményében található egy 1848-as honvédzászló. Azt sajnos nem lehet tudni, hogy melyik egység zászlaja volt, mert a II. világháború során a zászló adatait tartalmazó leltárkönyv megsemmisült.

Zemplén Győző emléktáblája a Széchenyi téri szülőházán

Széchenyi tér 2.

Az emléktáblát 1966-ban, Zemplén Győző halálának 50. évfordulóján állította az Eötvös Loránd Fizikai Társulat és a város a Széchenyi tér 2. alatt álló ház falára. A híres fizikus egykori szülőházat már lebontották, de a helyére felépített épületre is visszahelyezték a táblát. A Tarnóczky Attila által létrehozott Hol, mi? helyismereti adatbázisban látható egy fénykép a házról, melyben Zemplén Győző született. 

A márvány emléktáblán az alábbi felirat szerepel: „Ebben a házban született dr. Zemplén Győző (1879–1916) az elméleti fizika professzora, a folyadékok és az elektromos tér mozgásának nagyhírű kutatója. Nevét a lökéshullámokra vonatkozó Zemplén-tétel őrzi.”

Zemplén Győző 1879. október 17-én született Nagykanizsán. Apja, Danitskó (Danyicskó) János távirdai tiszt volt a városban, aki 1881-ben magyarosította nevét Zemplénre. A foglalkozásából kifolyólag a család gyakran költözött, Kanizsán is csak pár évet töltöttek. Zemplén Győző elemi-és középiskolába már Fiumében járt.
A Budapesti Tudományegyetem Eötvös József Kollégiumának hallgatójaként folytatta egyetemi tanulmányait.  Ekkor írta meg “A gázok súrlódása” című munkáját, mellyel Pasquich-díjat nyert el. Ezen a területen végzett további kutatásaiért 1901-ben Than Károly-díjjal jutalmazták. 1902-ben doktori címet szerzett Eötvös Loránd tanítványaként, 1908-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 1912-től a tudományegyetem elméleti fizika tanszékének tanára volt. Kutatásai során a relativitás-elmélettel és a radioaktivitással is foglalkozott, rendszeresen publikálta kutatási eredményeit. Zemplén-tételként tartja számon az szakirodalom azt a felfedezést, hogy a hidrodinamikai lökéshullámok csak kompressziós (sűrítő) hullámok lehetnek. Nemzetközi hírnevét a nem hagyományos mozgásokról írt tanulmányával szerezte, mely a matematikai tudományok enciklopédiájában jelent meg.

Életműve csonka maradt. Önként jelentkezett az I. világháború idején katonának. Az olasz frontra vezényelték, ahol az ütegek helyének megállapítására hangbemérő módszert dolgozott ki. 1916. június 29-én vesztette életét az asiagói csatában. (Forrás: Kanizsai enciklopédia)

Ideiglenesen a harctéri temetőben temették el, majd a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. A halálát Kalmár Zoltán harctéri megfigyelő, hadapród rögzítette a naplójában (kicsit lejjebb görgetve találhatja az oldalon). Kalmár a műegyetemen diákja volt Zemplénnek, a háború után Nagykanizsán telepedett le, és a város legjelentősebb építési vállalkozója lett a két világháború között.

A fizikus emlékezetét számtalan tárgyi és szellemi emlék őrzi a városban. Utcát (a város keleti részében, egy ideig önálló lakótelepként is ismert volt) és (azóta megszűnt) általános iskolát neveztek el róla. A Batthyány Lajos Gimnázium 1970-től minden évben fizikaverseny rendez a tiszteletére. Az iskola udvarán áll 1974 óta Zemplén Győző mellszobra, mely Szabolcs Péter alkotása.

Az iskola 2004-ben kiadott egy könyvet a fizikusról, Zemplén Győző Emlékkönyv címmel. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető.

Zemplén Győző halálának 100. évfordulója alkalmából a Magyar Tudomány című folyóiratban részletes tanulmány jelent meg Zemplén Győző életéről és munkásságáról, a szintén nagykanizsai kötődésű Kovács László fizikus tollából.

Fejtő Ferenc emléktáblája Csengery úti szülőházának a falán

Csengery út 22.

Az emléktáblát a Fejtő Ferenc Alapítvány, Nagykanizsa város önkormányzata és Fejtő Ferenc barátai, tisztelői állíttatták a történész és kritikus Csengery út 22. szám alatt álló szülőházának falára, születésének 100. évfordulója alkalmából. A 2005. augusztus 30-án tartott táblaavató ünnepségről a Zalai Hírlap és a Kanizsa Újság is beszámolt.
A táblaállítás programját a Nagykanizsai Zsidó Hitközség szervezte, részt vett rajta a Mazsihisz akkori alelnöke, dr. Feldmájer Péter, Konrád György író és Charles Fejtő, a kritikus fia is. A táblát a Munkácsy-díjas tervező és alkotó, Péter Vladimir, valamint Ádám Krisztián készítette.

Az emléktáblán az alábbi felirat olvasható: "Polgár vagyok, mert kissé szeretem ellenségemet, többre becsülöm a vitát a tannál, s csak olyan szellemi rendben érezném magamat egészen jól, amely a kételkedés szabadságát törvényesen biztosítaná. Fejtő Ferenc 1909-2008 Nagykanizsa-Paris"

Fejtő Ferenc 1909. augusztus 31-én született Nagykanizsán, Fischel Fülöp Ferenc néven, Fischel Lajos könyvnyomdász fiaként és a néhai Fischel Fülöp lapkiadó, könyvnyomdász unokájaként. 1927-ben tett érettségit a Piarista Gimnáziumban. A numerus claususnak köszönhetően nem vették fel az Eötvös Collegiumba, így a Pécsi Tudományegyetem magyar-francia-német szakán kezdte meg egyetemi tanulmányait. Később áttért a katolikus hitre, és Budapesten tanult tovább. Itt találkozott az illegális kommunista mozgalommal és a szociáldemokrácia eszméjével; József Attilával, akivel barátságot kötött, és megalapították a Szép Szó című folyóiratot. 1938-ban megvádolták osztályharcra való buzdítással és pert indítottak ellene. A letartóztatás elől Franciaországba menekült, és végül ott is lelt új otthonra. A II. világháború idején részt vett a francia ellenállásban, miközben a családját Magyarországon, a holokauszt során szinte teljesen kiirtották. A háború után a párizsi magyar sajtóirodát vezette, majd közel 30 évig az AFP francia hírügynökségnél dolgozott, a kelet-európai országok eseményeinek tudósítójaként. 1955-ben francia állampolgár lett. Nagy szerepe volt abban, hogy a franciák hiteles tájékoztatást kaptak az 1956-os magyar forradalom eseményeiről. Új hazájában az egyik legjelentősebbnek tartott Közép-Európa szakértővé vált. A náci, majd a kommunista diktatúra elleni harc elkötelezett európai gondolkodója volt haláláig.
A Francia Becsületrend Lovagja, megkapta az Osztrák Köztársaság Becsületrendjét és a „Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje a csillaggal” kitüntetést. Budapest és Nagykanizsa is díszpolgárává avatta. 2003-ban a magyar-francia kulturális kapcsolatok építésében betöltött szerepéért Széchenyi-díjat kapott.
2008. június 2-án hunyt el Párizsban, majd Budapesten, a Fiumei úti sírkertben helyezték örök nyugalomra.
A temetést követően a szülővárosa is elbúcsúztatta díszpolgárát. Az eseményről a Zalai Hírlap és a Kanizsa Újság is tudósított.
Utolsó párizsi otthonának falán szintén helyeztek el emléktáblát, melyet a párizsi Magyar Intézet szervezett. Az ünnepélyes táblaavatón részt vett Nagykanizsa város akkori polgármestere, Marton István is.

Fejtő Ferenc 100. születésnapja alkalmából Földes Anita újságíró és segítő munkatársai honlapot hoztak létre a tiszteletére, életének és munkásságának megismertetésére.
Könyvei megtalálhatóak a Halis István Városi Könyvtár gyűjteményében is. Fejtő Ferenc kanizsai iskolás éveiről és a város oktatási viszonyairól szól Karády Viktor szociológus tanulmánya. Mikrohistória és társadalomtörténet egy nagykanizsai kisdiák iskolai pályájának tükrében címmel jelent meg a Hommage à Fejtő Ferenc című kötetben. Ennek a tanulmánynak az eredményei jól összegezve az interneten is elolvashatók.

Fejtő Ferenc járt a nagykanizsai könyvtárban, 2003. október 13-án. A város által szervezett Francia-Magyar Nap keretében egész napos programmal, több helyszínen várták az érdeklődőket. Ekkor avatták fel a Szent Imre utcában a történész nagyapjának, Fischel Fülöpnek az emléktábláját is.

Az 1956-os Nemzetőrség táblája a Sugár úton

Sugár út 12.

A táblát a város, a Liberális Nagykanizsáért Alapítvány és az Orbán család állította mindazok emlékére, akiket a forradalom leverését követően bebörtönöztek, meghurcoltak. Az avatásra 1998. október 15-én került sor, mely napon tudományos emlékülést tartottak a Honvéd Kaszinóban Orbán Nándorról, az 1956-os forradalom kanizsai eseményeinek egyik kiemelkedő alakjáról. Az ő parancsnoksága alatt működött a Sugár út 12. szám alatt álló házban a Kanizsai Nemzetőrség 1956. november 1. és 4. között. A táblaavatásról és a konferenciáról a Kanizsa Újság (113. old.) és a Zalai Hírlap tudósított.

A táblán olvasható: "Ebben az épületben működött 1956. november 1-4. között a Nemzetőrség, Orbán Nándor parancsnoksága alatt. Állíttatta Nagykanizsa Megyei Jogú Város, a Liberális Nagykanizsáért Alapítvány és az Orbán család, hogy emlékeztessen azokra, akik a forradalom leverését követő méltánytalanságokat elszenvedték. 1998"

Orbán Nándor 1910. február 10-én született Kecskeméten. A Ludovika Akadémián végzett mint tüzértiszt. Rendszeresen sportolt, 1934-ben már a legjobb magyar öttusázónak számított. 1936-ban a berlini olimpián úszásban a 2., lovaglásban a 4., összetett versenyen az 5. helyen végzett. 1941-ben abbahagyta a versenyzést, majd a nagykanizsai 9. tüzérosztály ütegparancsnoka lett. 1945-ben hadifogságba esett, 1948-ban nyugállományba helyezték. Kezdetben Nagykanizsán dolgozott, majd az 1950-es évek elején elköltözött a városból.
Kanizsát az 1956-os forradalom szele október 25-én érte el, a város tetteivel is üdvözölte a budapesti eseményeket. A Gépgyár dolgozói felvonulást tartottak, a kanizsai és Kanizsa környéki polgárokkal együtt ledöntötték a Szabadság (ma Erzsébet) téren álló szovjet emlékmű szobrát, leverték a közintézmények homlokzatáról a vörös csillagokat. Október 26-án az Irányi Dániel (ma Batthyány Lajos) Gimnázium diákjai tartottak békés megmozdulást.
A tüntetők egy másik, hevesebb csoportja az MDP székház elé vonult, és fegyvereket követelt. A karhatalom a tömeg közé lövetett. A mozi előtt halálos lövés érte Skerlák Józsefnét, valamint többen megsérültek. Balázs László és Ungor Károly később a kórházban hunytak el. Szükségessé vált a rend fenntartására intézkedéseket hozni.
Október 28-án - ahogy az ország egyre több településén - megalakult a Nagykanizsai Nemzeti Bizottság (1. kép, 2. kép), dr. Lékay Gyula elnökletével. A rend fenntartásához, a nyugalom megőrzéséhez és az atrocitások elkerüléséhez a rendőrségnek szüksége volt feddhetetlen múltú kanizsai férfiakra. Így jött létre a Nemzetőrség, élére Daka Mihály javasolta Orbán Nándort, akivel együtt szolgált a fronton. A volt olimpikon elvállalta a felkérést. Az a cél vezérelte, hogy Nagykanizsán a rendet biztosítsa. Hiába költözött már el a városból, még mindig “meleg szálak fűzték” az itt élő ismerőseihez.
A Nemzetőrség központja a Sugár út 12. szám alatt található egykori pártház székháza lett. Megindult a katonaviselt, tapasztalt, megbízható emberekből álló nemzetőrség megszervezése. A diákokat is bevonták szervezetbe, november 2-3.-án megkezdődött a kiképzésük. November első napjai eseménytelenül teltek, rendbontásra, fegyveres atrocitásra nem került sor.
November 5-én a szovjet csapatok fegyveres ellenállás nélkül megszállták a várost. „Én nem gondoltam egy percig sem arra, hogy a régi rend áll vissza Magyarországon, tudtam, a szovjet csapatok nem fogják hagyni ezt a helyzetet, így csupán az a cél vezérelt, hogy a rendet biztosítsam Nagykanizsán, ahol engem szerettek” – olvashatjuk Orbán Nándor vallomását a tárgyalási jegyzőkönyvben.
1957-58-ban négy nagy perben 27 vádlottat hurcoltak meg a forradalomban való részvételéért. Orbán Nándort 15 év börtönbüntetésre ítélték “a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés miatt”, amit a Legfelsőbb Bíróság 10 évre csökkentett, végül 1963-ban szabadult. Nagykanizsára már nem tért vissza, 1981. február 11-én Budapesten hunyt el.
1994-ben rehabilitálták: helyreállították a forradalom leverése után elvett századosi rendfokozatát, illetve posztumusz ezredessé léptették elő.

Orbán Nándorról Csomor Erzsébet írt részletes tanulmányt, Ludovikás tisztből nemzetőr-parancsnok. Portrévázlat Orbán Nándorról, Nagykanizsa 1956-os nemzetőr-parancsnokáról címmel. Megtalálható a 2010-ben megjelent Nagykanizsa 1956 című kötetben, mely a Halis István Város Könyvtárban kölcsönözhető, és online is olvasható.

Orbán Nándor emlékezete az utóbbi időben hangsúlyosabban megjelent a város életében. A Sugár úti emléktáblával szemben, az 1956-os emlékkertben (a korábban ismert nevén a Károlyi-kertben) 2016. októberében mellszobrot avattak a tiszteletére. 2023-ban Orbán Nándor életműve bekerült a Nagykanizsai Helyi Értéktárba.
A könyvtárban 2023. október 19-én, a Huszár András által szervezett Hadak útján előadás-sorozat részeként Orbán Nándorról tartottak megemlékezést. A beszélgetésen részt vett az egykori kanizsai Nemzetőrség parancsnokának a fia, Orbán László is. Az előadásról felvétel is készült, mely az interneten elérhető.

A kanizsai diákok forradalmi részvételének állít emléket a Batthyány Lajos Gimnázium bejárata mellett található emléktábla.
A szobordöntésre emlékezik az Erzsébet téren, a Vasemberházon álló emléktábla.

A Kölcsey utca emléktáblája

Kölcsey u. 9.

A táblát Tarnóczky Attila lokálpatrióta, helytörténeti kutató maga készítette és helyeztette a Kölcsey utca 9. alatt található ház falára 2010. szeptemberében, a város egyik legrégebbi utcájának állítva vele emléket.

A táblán olvasható egy rövid összefoglaló az utca és a házak történetéről: „A török kiűzése után itt vezetett az út Buda felé. E szerepet hamarosan átvette a Petőfi utca, de ma is létezik az egykori útvonal mentén kialakult kis utca, a Kölcsey utca. Hajdani elnevezései helyett – Szeglet, Patika, Kiskereszt, Egylet – sokan inkább Kutyaszorítóként emlegették.
Találó név volt, mert szabályozás hiányában esetenként semmibe vették az ésszerűséget – a megfelelő szélesség biztosítását -, így az utca helyenként rendkívül szűk lett. Ráadásul a tulajdonosok épületeik helyének eldöntésekor, azok tájolásakor is kényük-kedvük szerint jártak el és az alaprajzi derékszögeknek sem voltak megrögzött hívei.
Az iparosok lakta utca így kialakult festői összevisszaságát, egykori hangulatát érzékelteti e térkép (az 1864. évi kataszteri felmérés alapján készült) és a Kölcsey utca 9. és 11. szám alatt álló két épület. Előbbi Michel Ignác kötélverő tulajdonában volt, akinek itt működött köteleket készítő „gyára” is. A másik ház pórfödémes – gerendás-pallós mennyezetű – kapualja már ritkaságnak számit. Az ingatlant a Samu rézműves família birtokolta, tagjai generációkon át dolgoztak az utca túloldalán 1826-tól létező műhelyben.”

Az utca és az épületeinek történetével részletesebben is foglalkozott Tarnóczky Attila az általa szerkesztett Hol, mi? helytörténeti adatbázisban, és ahol fényképeket is láthatunk a két épületről.

Napjainkban a 9-es számú ház magántulajdonban van, laknak benne. A 11. számú ház a városé, de nagyon rossz az állapota. A közgyűlés 2010-ben foglalkozott az épületekkel Tarnóczky Attila kezdeményezésére. A város a 11. számú házat szerette volna elbontani, a városvédő pedig megőrizni az utókornak. Ennek kapcsán készítette el saját maga a táblát alumíniumból, önköltségen. A városvezetés felmérte az épület felújításának pénzügyi vonzatát, de nem tudták előteremteni rá az összeget. Így az épület - bár megmenekült az elbontástól - a mai napig romos állapotában képviseli Nagykanizsa 150 éves régmúltját.

Fialovits Béla emléktáblája a Csengery úti otthonának a falán

Csengery út 39.

Fialovits Béla emléktábláját 2000. április 27-én helyezte el a város a Csengery út 39. szám alatt álló gyermekkori otthonának homlokzatán. A táblán az alábbi felirat olvasható: „Az 1900-as évek elején ebben a házban élt a világhírű gőzmozdony tervező és építő Fialovits Béla 1885-1968”
Az elismert vasútgépészeti szakemberre 2000-ben a Város Napján több programon is megemlékeztek. A vasútállomáson tartott vasútgépészeti bemutatót követően került sor a táblaavatóra, melyet a vasútgépész-mérnök életművéből szervezett kiállítás megnyitója követett a Hevesi Sándor Művelődési Központban. A programokon részt vett lánya, Fialovits Margit, a hagyaték gondozója is. Az eseményekről a Kanizsa újság 2000. május 4-én megjelent számában (11. oldal) is beszámoltak.
Az emléktábla állítását Egly Tibor (vasúttörténész és vasútmodellező, a Vasútbarát Magazin és a Vasút és modell folyóiratok szerkesztője) kezdeményezte, és ő szervezte meg Fialovits Béla hagyatékából a város napi életműkiállítást is, melyet Sárdi Gyula, a MÁV vezérigazgató-helyettese nyitott meg. A Közlekedési Múzeumban 1999-ben megvalósult „Egy élet a vasútért” című anyagát láthatta 2000-ben a kanizsai közönség. Erről a kiállításról 1999. július 13-án Mohos Nádor Tamás a Népszabadság Budapest mellékletében közölt képes beszámolót.

Fialovits Béla életéről és munkásságáról Egly Tibor Dombok ölelte sínpályák című, a Pannon Tükör 2009. 1. számában megjelent tanulmányából tudhatunk a legtöbbet.
Fialovits Béla 1885-ben született Székesfehérváron, de szüleivel még ugyanebben az évben Nagykanizsára költöztek. Gyermekkorát a Csengery úti házban (39. szám) töltötte. „A lurkó még a családi ebédek asztalától is elszaladt, ha a kert aljában elvezető vasúton jött a vonat. Ahogy cseperedett, az akkori, jól nevelt korban hajmeresztő kíváncsisága bővült, mert hősünk már az utcára szaladt, hogy a sorompónál elhaladó gőzös látványát, és a lába alatt megremegő talajt egyszerre élvezhesse.” (Idézet Egly írásából)
A helyi piarista fiúgimnáziumban érettségizett, majd gépészetet tanult a pesti m. kir. József Nádor Műegyetemen (utódja a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem). 1919-től foglalkozott gőzmozdonyok tervezésével és fényképezésével, az 1930-as évektől rendszeresen publikált is e témában. 1931-38 között a pesti Északi-fűtőházat igazgatta, majd Miskolcra került, ahonnan az észak-kelet magyarországi, a bécsi döntésekkel visszacsatolt részek vasúti hálózatának fejlesztésével foglalkozott. Bár Nagykanizsán sohasem dolgozott, a város vasútgépészete fontos volt számára, ugyanis küldetésének tekintette, hogy a Déli Vasút összes mozdonyát megörökítse fényképezőgépével. Károlyvárosban, Érsekújvárott, majd Fiumében dolgozott és fotózott. A fiumei Fűtőházat „Fialovits műterem”-ként is emlegették a szakmában, de sokat fényképezett Nagykanizsán is. A leánya, Fialovits Margit által megőrzött hagyatékában közel 1400 fotó maradt fenn.
Emléktábláján mozdony látható, nem véletlenül. A szakmája csúcsát jelentette, mikor az általa tervezett gőzmozdony, a 203.501. számú 1944-ben elérte a 156 km/h sebességet. Ez a szám rekordnak számított a MÁV addigi történetében.
Bár a politikától távol tartotta mindig magát, a II. világháború után megvádolták, de a tárgyaláson „a zsidó kollégák tanúvallomásai főleg példamutató emberségéről és tisztességéről, mindenben mellette szóltak” (idézet Egly írásából), így felmentették. Nyugdíjazását követően sem mellőzték tapasztalatát és szakértelmét, így továbbra is rendszeresen publikált szaklapokban. 1956-ban ismét feljelentették, és a házkutatás során elvitték az 1300 oldalas mozdonytörténeti kéziratát, amiből később emlékezetből 800 oldalt újraírt. Életének utolsó éveit a MÁV budapesti idősotthonában töltötte. 1968-ban hunyt el, Budapesten helyezték örök nyugalomra.

Dr. Szentendrey Edgár emléktáblája Miklósfán

Miklósfai u. 10.

Az emléktáblát 1986. május 11-én állította a Magyar Vöröskereszt miklósfai szervezete és a Miklósfai Általános Iskola a körzeti rendelő falára, dr. Szentendrey Edgár miklósfai (somogyszentmiklósi) orvos születésének 100. évfordulója alkalmából. A táblát Temesi László helyi műköves készítette és ajánlotta fel a köz javára. A megemlékezésről a Zalai Hírlap 1986. május 16-án megjelent száma is beszámolt.

A táblán az alábbi felirat olvasható: „Dr. Szentendrey Edgár érdemes orvos, 1885-1966 Fáradságot nem ismerő lelkiismeretes körzeti orvosi munkájának emlékére, 1922-1965 Miklósfa hálás lakossága, Vöröskereszt 1986”

Dr. Szentendrey Edgár 1922-től 1965-ig, 43 esztendőn át szolgálta Miklósfa (Somogyszentmiklós) és vidéke lakosait. Kezdetben körjegyzőségi körorvosként, majd községi körzeti orvosként látta el betegeit. Az 1960-ban felállított helyi Vöröskereszt alapítója és elnöke volt.
A doktor életútjáról maga mesélt a Zalai Hírlap 1961. július 9-én megjelent számában.
1885. november 17-én született a Szatmár vármegyei Felsőbányán Szokol Edgár Valér néven, vezetéknevét 1934-ben változtatta Szentendrey-re. Orvosi diplomáját 1913-ban szerezte Kolozsváron. Ezután több országban is élt (Németország, Ausztria, Csehszlovákia, Románia), ahol városi kórházakban dolgozott. 1922-ben hívták erre a vidékre, melyet kezdetben nagyon elmaradottnak talált. Idővel azonban megszerette az itt élő embereket és a tájat, így végül egészen nyugdíjazásáig maradt. Jó diagnoszta hírében állt, kollégái is kiváló orvosnak tartották, betegei felnéztek rá, tisztelték és szerették. Rendületlenül járta gyalog, kerékpárral, majd később busszal a körzetéhez tartozó további településeket is: Bagolát, Liszót, illetve a hozzájuk tartozó külterületi, szőlőhegyi részeket. Nem törődött az időjárás viszontagságaival, mindenkin segített, akár saját költségén is. A munkája elismeréseként 1961-ben (76 évesen) az Érdemes Orvos kitüntetésben részesült. 1965-ben a Munka Érdemrend arany fokozatát vehette át. 1966. november 24-én hunyt el Miklósfán. Kőszegen helyezték örök nyugalomra.

Miklósfán utcát neveztek el róla, valamint 2010. november 24-e óta a Mindenki Háza előtti emlékparkban mellszobor is őrzi emlékét.

Miklósfa 1948. augusztus 1-ig Somogy vármegyéhez tartozott, mint Somogyszentmiklós település. A hatalom ekkor Zala megyéhez csatolta, majd 1950-ben megváltoztatta a nevét Miklósfára. 1982. január 1-én szűnt meg önálló település lenni, azóta Nagykanizsa déli városrésze. Miklósfa történetéről több dokumentum is található a Halis István Városi Könyvtárban:
• Czupi Gyula – Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690–1848) Nagykanizsa városi monográfia 2. kötet 565-586. oldal
• Czupi Gyula – Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850 - 1945 között Nagykanizsa városi monográfia 3. kötet 705-734. oldal
• Imrei Ferenc: Répakönyv
• Kotnyek István – Sajni József: Miklósfa. A falu és határa a 70-es években [fotóalbum]
• Tóthné Kantó Katalin: Közművelődési és Városszépítő Egyesület Miklósfa

A MAORT-lakótelep alapítóinak az emléktáblája

Papp Simon sétány 2.

A MAORT lakótelep alapítóinak tiszteletére állított emlékoszlop a Papp Simon sétány 2. szám alatti ház kerítésén található, a lakótelep sarkán. A MOL Rt., Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata, a Nagykanizsai Városvédő Egyesület, a DKG EAST Rt. Nagykanizsa és az OMBKE Kőolaj-, Földgáz- és Vízbányászati Szakosztálya kezdeményezésével és anyagi támogatásával jött létre.
Az emlékoszlop középen a telep tervrajza látható, alatta pedig Gyulai Zoltán, Papp Simon és Bősze Kálmán képmása. A domborművek Móricz István szobrászművész alkotásai, a márványtábla Temesi László kőfaragó munkája. A táblán az alábbi szöveg olvasható: „MAORT lakótelep. Építette: a Magyar Amerikai Olajipari Részvénytársaság (MAORT), 1942-1949. Gyulay Zoltán (1900-1977) bányamérnök, a MAORT Műszaki Osztályának vezetője, egyetemi tanár. Papp Simon (1886-1970) geológus, a MAORT vezérigazgatója, akadémikus. Bősze Kálmán (1900-1969) erdőmérnök, a MAORT Építési Osztály vezetője a lakótelep megálmodója. Készíttették: a hálás utódok 2001.”
A táblát 2001. december 5-én avatták fel, melyről a Zalai Hírlap számolt be. A táblaavatásról és a MAORT lakótelep alapítóiról Udvardi Géza olajmérnök, a MOL Nyrt. nyugalmazott főosztályvezetője is megemlékezett a Pannon Tükör 2002. 3-4. számában, melyben több tanulmány is szerepel a zalai „olajos” világról.
Az 1930-as években a zalai olajtermelés egyre jobban fellendült, központja pedig Nagykanizsa lett. A Magyar-Amerikai Olajipari Rt. (MAORT) magyar mérnökeinek, tisztviselőinek tervezett házak 1942 és 1949 között épültek a városban.
Bősze Kálmán – a lakótelep megálmodója – 1937 őszétől a zalai olajkutatások és termelések helyszínein dolgozott: Bázakerettyén, Lovásziban, majd Nagykanizsán. A MAORT Építési Osztályának vezetőjeként szervezője volt a bázakerettyei, a lovászi és a kanizsai olajipari lakótelepek építésének. Az 1950-es és az 1960-as években a jogutód-vállalatok építési tanácsadója, építkezéseinek irányítója, ellenőre lett. 1964-ben a város díszpolgárává avatta, halála után a kanizsai temetőben helyezték örök nyugalomra.
Papp Simon a MAORT főgeológusa, majd vezérigazgatója volt, a korszak legjobb olajkutató mérnökének tartották. Kutatásainak köszönhetően találták meg és tárták fel Magyarország első jelentős kőolaj előfordulását a Zalai megyei Budafapuszta határában. A zalai olajkutatások irányítójaként sok időt töltött Nagykanizsán. Az olajipar államosításakor hamis vádak alapján életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték, 1955-ben engedték szabadon.
Gyulay Zoltán vezetője volt a zalai olajmezők műszaki létesítményei, üzemei, lakótelepei építésének. 1948-ban a MAORT vezérigazgatója, majd az államosítást követően a Nagykanizsán létrehozott Dunántúli Ásványolaj Központ vezérigazgató-helyettese lett. 
Mindhármuk emlékét a róluk elnevezett utcák őrzik a telepen: Bősze Kálmán köz, Papp Simon sétány, Gyulay köz. A Bősze Kálmán közben kopjafát is állítottak az alapító erdőmérnök tiszteletére.
A MAORT telep történetéről, illetve Bősze Kálmán életéről bővebben olvashatnak a Nagykanizsai honismereti füzetek 18. részében. Berkes József: A nagykanizsai olajipari lakótelep építéstörténete. Buda Ernő: Bősze Kálmán élete és munkássága című kötet kölcsönözhető a Halis István Városi Könyvtárban, és az interneten is olvasható.
Tarnóczky Attila Hol, mi? című helytörténeti gyűjteményében korabeli képeket is láthatunk a lakótelep épületeiről. Az amerikai kertvárosi hangulatot idéző házak a növényzettel együtt ma is helyi védelem alatt állnak.

Az emlékoszlop 2010-ben egy kisebb táblával bővült. A Nagykanizsai Civil Kerekasztal felhívására lehetett javaslatokat tenni, majd szavazni Nagykanizsa természeti és épített értékeire. A szavazóknak köszönhetően lett a telep Nagykanizsa 7 épített csodájának egyike.

Cseke Ferenc emléktáblája a Kossuth téri otthonának falán

Kossuth tér 14.

Az emléktáblát a Városvédő Egyesület állította 2019. december 17-én a kanizsai helytörténész és középiskolai tanár egykori otthonának, a Kossuth tér 14. alatt álló társasháznak a falára. Az épület sarokház, a tábla a Ligeti utca felőli oldalra került. Az emléktáblán az alábbi felirat olvasható: „Ebben a házban élt és dolgozott dr. Cseke Ferenc (1939–1999) középiskolai tanár, helytörténész, szakíró, egyesületünk alapító tagja, Nagykanizsa Megyei Jogú Városért díj kitüntetettje. 2019. Nagykanizsai Városvédő Egyesület”
A táblaállításról a Zalai Hírlap is beszámolt. Az eseményről készült fényképek megtekinthetők a Zalai Hírlap internetes felületén. A Kanizsa Tv által készített felvétel visszanézhető a Kanizsa Médiaház honlapján.

Cseke Ferenc életrajzi adatai megtalálhatóak a Ki kicsoda Nagykanizsán? 1995-ös kiadásában. 1939. március 31-én született városunkban. A Debreceni Egyetemen végzett földrajz - történelem szakon. Két évig tanított a Landler Jenő (napjainkban Batthyány Lajos) Gimnáziumban. 1964-től, az akkor alapított dr. Mező Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola diákjainak adta át tudását 1999. június 19-én bekövetkezett haláláig.
Több mint 10 évig vállalt szerepet Dél-Zala turisztikai feltárásában a Nagykanizsai Természetbarát Szövetség tagjaként. 1981-ben jelent meg könyve „Dél-zalai túraajánlatok autósoknak, gyalogosoknak és táborozóknak” címmel, mely a város környéki túraútvonalakat mutatja be. A kötet a Halis István Városi Könyvtárban is kölcsönözhető.
Munkássága nem merült ki a történelmi emlékhelyek felkutatásában, feltárásában, helyreállításában, hanem újak létrehozására is törekedett. Nagykanizsa város nevezetességeiről, látnivalóiról szerkesztett egy térképes útikalauzt.
Megalapította a városi honismereti kört, majd a Városvédő Egyesületben a Helytörténeti Bizottság elnöke lett. Szerkesztője és írója volt az 1979 óta megjelenő Nagykanizsai honismereti füzeteknek. A kötetek elérhetőek a nagykar felületén.
Nagykanizsa városának és környékének természeti viszonyairól írt összefoglaló tanulmányt, mely a Nagykanizsa városi monográfia 1. kötetében jelent meg.
1995-ben munkásságáért a város Nagykanizsa Megyei Jogú Városáért díjjal tüntette ki. 2014-ben utcát neveztek el róla a Szentgyörgyvári hegyen. Az út Botszentgyörgy várához vezet, melynek fennmaradásáért Cseke Ferenc sokat munkálkodott.
2002 óta az Orosztonynál található Öröm-hegyi kulcsosháznál szintén emléktábla őrzi emlékét.

Hevesi Sándor emléktáblája a Fő úton

Fő út 8.
 

Az emléktáblát Hevesi Sándor halálának 25. évfordulója alkalmából állította a város tanácsa a Fő út 8. szám alatt álló ház falára. A táblaavatásra 1964. december 13-án került sor, melyről a Zalai Hírlap számolt be. A Magyar Nemzeti Színház és a Színháztudományi Intézet is képviselte magát az ünnepélyes eseményen.
A márványtáblán az alábbi szöveg olvasható: „Az élő színház épp oly örök mint a társadalom... Hevesi Sándor esztéta, műfordító, dramaturg, a Nemzeti Színház rendezőjének szülőháza.”
A felirat téves, nem a jelenleg itt látható épületben született Hevesi Sándor, hanem a Bazár udvar megépülése előtt itt állt házak egyikében. A Bazár udvar épületegyüttesét a Dél-Zalai Takarékpénztár építtette az 1880-as években, történetéről a helyi lokálpatrióta, Tarnóczky Attila Hol, mi? című munkájában részletesen olvashatunk.

Hevesi Sándor életéről és munkásságáról olvashatunk a Kocsis Katalin által szerkesztett Nagykanizsa Zenei Lexikona című kötetben:
Eredeti neve Hoffmann Sándor. Hoffmann Mór polgári iskolai tanító fiaként született Nagykanizsán 1873. május 3-án. Művelt, meleg, toleráns otthonban nőtt fel. A nagy múltú kanizsai piarista gimnáziumban végezte tanulmányait. Gyerekkorától bűvkörébe vonta a színház és a zene. Rózsavölgyi Szidónia zongoraművész készítette fel a Zeneakadémia felvételi vizsgájára, amelyet sikerrel teljesített, de anyagi okokból a Kereskedelmi Akadémiára iratkozott be. Rövidesen átment a bölcsészkarra, ahol jogi és filozófiai doktorátust szerzett. Már egyetemistaként kiemelkedő színikritikákat írt, ez vezetett ahhoz, hogy 1902-ben Beöthy László rendezőként a Nemzeti Színházba szerződtette. Ezzel elindult a magyar színházművészetben páratlan rendezői és teoretikus pályája, melynek során rendkívül nagy hasznát vette zenei képzettségének és hangszeres tudásának, elsősorban mint a Népszínház-Vígopera, majd az Operaház főrendezője. De a Thália Társaság művészeti vezetőjeként, majd a színjáték összes alkotóelemének és a műsorpolitikának gyökeres újraértelmezésével igazi reformot hajtott végre, szintén tudott támaszkodni zenei képességeire és ismereteire.
1927. március 15-én az ő avatóbeszédével és az akkor általa igazgatott Nemzeti Színház társulatának előadásával nyílt meg Kanizsán a Városi Színház és Mozi (a mai Medgyaszay Ház).

1939. szeptember 8-án hunyt el Budapesten, és a Fiumei úti Sírkertben helyezték örök nyugalomra.

Hevesi Sándor életéről és munkásságáról szól László Anna: Hevesi Sándor című munkája. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető.

A városban egy általános iskola (Hevesi Sándor Általános Iskola), a művelődési ház (Hevesi Sándor Művelődési Központ) és egy utca (Hevesi út) is a nevét viseli. Mellszobra a Művelődési Házban áll, melyet Schaár Erzsébet készített 1976-ban. 
Zalaegerszegen a városi színház viseli a nevét.

Kaán Károly emléktáblája a Sugár úton

Sugár út 9.
 

Az emléktáblát 1992. május 22-én, Kaán Károly születésének 125. évfordulója alkalmából állította az Országos Erdészeti Egyesület Nagykanizsai Csoportja, a Zalai Erdő és Fafeldolgozó Gazdaság, valamint a Batthyány Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola. Kaán Károly a Sugár út 9. alatt található Piarista Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, azonban ezen épületrész már a Batthyány Lajos Gimnáziumhoz tartozik. Az ünnepségen részt vettek Kaán Károly leszármazottai is. A tábla avatásáról a Zalai Hírlap és a Kanizsa újság (102. oldal a pdf-ben) is beszámolt.
A táblán az alábbi szöveg olvasható: „Iskolánk falai között végezte gimnáziumi tanulmányait a nagy magyar erdészpolitikus, városunk szülötte, Kaán Károly (1864–1940) erdőmérnök, akadémikus, földművelési államtitkár. Nevéhez fűződik az Alföld fásításának meghirdetése, természeti értékeink védelmének és az erdők közjóléti szerepének törvényszintű elismertetése. Életműve, elméleti és gyakorlati munkássága a magyar erdészet örök értéke.”

Kaán Károly 1867. július 12-én született Nagykanizsán. Apja, idősebb Kaan Károly ügyvédként dolgozott a városban. Házuk a Hunyadi utcában állt, amelynek lebontásáig emléktábla is megemlékezett az erdőmérnökről. A táblát a Zalaerdő Zrt. és az Országos Erdészeti Egyesület 2000 júniusában visszahelyeztette, az új házak kerítésén kapott helyett. A szülőházon állt emléktáblán olvashatjuk: „Kaán Károlynak, a nagy Alföldfásító erdésznek hálás megemlékezésül. Az Országos Erdészeti Egyesület és szülővárosának erdész társai. Nagykanizsa, 1959. október.” A mellé állított tábla szövege: „E helyen állt Kaán Károly (1867–1940), a Trianon utáni erdészeti politika és természetvédelem alapjait megalkotó erdőmérnök szülőháza. Tiszteletére helyezte el ezt az emléktáblát a Trianoni Békeszerződés 100. évfordulója alkalmából a ZALAERDŐ Zrt. és az Országos Erdészeti Egyesület. 2020. június 4.”
Kaán Károly az érettségi után a selmecbányai Erdészeti Akadémián tanult, majd Besztercebányán kezdett dolgozni, mint állami erdész. Többször járt külföldön állami ösztöndíjjal, ahol a különböző országok erdőgazdálkodásával ismerkedhetett meg. 1907-ben erdőmesterré nevezték ki, 1908-tól a Földművelésügyi Minisztérium kötelékében kezdett munkálkodni. Az erdőgazdálkodás minden felmerülő kérdésével foglalkozott, kiemelt figyelmet fordítva az Alföld fásítására, természeti értékeinek a védelmére. Nevéhez fűződik az állami erdőigazgatás újjászervezése és a természetvédelmi törvény megalkotása. Mindezekhez alapos gazdaság- és erdészettörténeti kutatásokat folytatott, eredményeit különböző szakfolyóiratokban és önálló művekben is ismertette. 1924-ben államtitkárrá nevezték ki. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. (Forrás: Kanizsai Enciklopédia)
Alapító tagja és elnöke volt az Országos Természetvédelmi Tanácsnak, valamint az Országos Erdészeti Egyesületnek.
1940. január 28-án hunyt el Budapesten, és a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
Nagykanizsán utcát neveztek el róla (Kaán Károly utca), valamint szobrot állítottak tiszteletére a Múzeum téren, a Zalaerdő Zrt. irodaháza előtt. Nevét viseli a városban működő környezetvédelmi egyesület is: Kaán Károly Környezetvédelmi Egyesület.

A Halis István Városi Könyvtárban megtalálható Az erdők szerelmese című könyv, mely az életéről és munkásságáról szól.

SZORAKÉSZ emléktábla a Kisfaludy utcában

Kisfaludy utca 23.
 

Az emléktáblát 1995. december 1-jén a Szovjet Rabok és Kényszermunkások Szervezete helyezte a Batthyány és a Kisfaludy utca sarkán álló épület falára, annak a Kisfaludy utca felé néző homlokzatára. A táblaállításról a Kanizsa Újság (32. oldal) számolt be.
A táblán az alábbi felirat olvasható: „Ebben az épületben volt 1945 - 1948 között a szovjet államvédelmi szervek börtöne és hadbírósága. Sok száz ártatlan magyar megkínzásának, elítélésének és halálának színhelye. 1995. november SZORAKÉSZ Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szövetsége”

Menczer Gusztáv, volt GULAG rab 1989-ben alapította a Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét, melynek elnöke volt egészen a haláláig.

Nagykanizsán a Kisfaludy utca (23.) és a Batthyány utca (10.) sarkán álló, volt főszolgabírói hivatal épülete 1945 és 1948 között funkcionált a szovjet államvédelmi szervek börtöneként és hadbíróságaként.
A szovjet csapatok 1945. április 1-jén foglalták el Nagykanizsát. A hadsereg ezután vonult is tovább, de egy nagyobb létszámú városparancsnokságot felállítottak a településen. Ez a szovjet katonai szerv képezte az első számú hatalmat a városban két és fél éven keresztül. A hatalmi hierarchiában őket követte az április 5-én megalakult Nagykanizsai Nemzeti Bizottság, mely a város háború utáni életét irányította. Legfontosabb tevékenysége a helyi közigazgatás, a földosztás, az igazolási eljárások megszervezése és a népbíróság felállításának kezdeményezése volt. Az ekkor kialakított közigazgatási struktúra a tanácsrendszer 1950-es bevezetéséig működött.
„A múlt rendszer bűneinek feltárására, és az elkövetők szigorú megbüntetésére” igazoló bizottságokat és népbíróságot állítottak fel április 18-án, a tagokat a nemzeti bizottság nevezte ki. Kezdetben csak a közalkalmazotti körre kiterjedő vizsgálatok célja az volt, hogy kiderüljön: az egyes közhivatalnokok nem voltak-e nyilasok, fasiszták vagy internáltak. Később a vizsgáltak köre kiszélesedett: szabadfoglalkozású értelmiségiekre, ügyvédekre, körjegyzőkre, magánvállalatok tisztviselőire, sportegyesületek tagjaira, honvédség kötelékébe tartozókra, egyetemistákra. A zárt üléseken folyó vizsgálatok után az igazoló bizottság igazolással látta el mindazokat, akik semmiféle kifogás alá nem estek. A népellenes bűntettek elkövetőit népbíróság elé állították. 1945 júliusáig a 3 kanizsai igazoló bizottság (bizottságonként 2 tag és póttag) 4200 embert világított át, 37 embert sújtott állásvesztéssel, 10 ügyet pedig átadott a népbíróságnak.
A kanizsai népbíróság húsz tagból állt: a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt 4-4 tagja, továbbá nyolc pártonkívüli. A vádat a népügyészség képviselte. Alakulásakor az elnöke dr. Gáspár Zoltán törvényszéki bíró volt, majd dr. Arató Antal, később dr. Béres Sándor töltötte be a tisztséget. Május 22-én tartották az első tárgyalásukat a Katholikus Legényegyletben.
1945. május 21. és 1948. január 12 között 792 személy ellen folytattak vizsgálatot, ebből 746 ügyet zártak le, 33 folyamatban maradt. Marasztaló ítélet 415 esetben született, 220 embert pedig felmentettek. 106 ügyet az „egyéb lezárás” kategóriába sorolhatunk, ezek esetében az adatszolgáltatás akadozott, valamint ide sorolhatóak a kitelepítések is. Egy halálos ítélet született, de a kivégzésre nem került sor. 248 embert 1 évnél kevesebb börtönre ítéltek, 125 embert 1 és 5 év közötti letöltendő börtönre, 3 embert 5 és 10 év közötti börtönre. 3 évnél kevesebb kényszermunkára 1 embert ítéltek, 5 és 10 év közöttire 55 embert, 10 és 15 közöttire 5 embert, életfogytiglani kényszermunkára pedig 4 embert. A nagykanizsai épületben csak a vizsgálat idejére szolgáló fogda működött, az elítélteket a területileg illetékes börtönbe vagy kényszermunka-helyre szállították. (Zinner Tibor: Háborús bűnösök perei In: Történelmi Szemle 1985/1.)

Nagykanizsa 1945-ös történéseiről bővebben olvashatunk:
• Káli Csaba: Nagykanizsa 1945-ben (április 1 – november 4.) In: Zalai Múzeum 7. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető.
• Mikó Zsuzsa: Adatok Zala megye közigazgatás- és politikatörténetéhez, 1945. In: Zalai gyűjtemény 37. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető, és az interneten is olvasható.

A városvezetés évek óta a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én koszorúzza meg az emléktáblát. 1947. február 25-én Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet katonai hatóságok jogtalanul letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták, ahol nyolc évet töltött fogságban.

A Zöld kereszt emléktáblája az Erzsébet téren

Erzsébet tér 2.
 

Az emléktáblát 2007. december 11-én állította a Városvédő Egyesület és az ÁNTSZ Nagykanizsai, Letenyei Kistérségi Intézete az Erzsébet tér 2/a sz. házának Aradi udvar felőli falára. Az eseményről a Kanizsa Újság és a Zalai Hírlap is beszámolt.
A táblán az alábbi felirat olvasható: „Emléktábla. Itt működött 1920-1972-ig Nagykanizsa, Király u. 40. sz. alatt a város legrégebbi lakóházában a “Zöld Keresztes Ház” az anya- és csecsemővédelem szolgálatában. A névtelen védőnők áldozatos munkájukkal hozzájárultak az anyai halálozás folyamatos csökkenéséhez, a csecsemőhalandósági mutatók javulásához és a védőoltások szervezésével a járványügyi biztonság megteremtéséhez. A hálás utókor. Állíttatta: Nagykanizsai Városvédő Egyesület és az ÁNTSZ Nagykanizsa, Letenyei Kistérségi Intézete.”
A 20. század elején nagy volt a csecsemőhalandóság Magyarországon, sok anya belehalt a szülésbe, a gyerekek rossz körülmények között jöttek a világra, nevelődtek. 1915-ben a csecsemőhalandóság csökkentése és az kisgyermekek életkörülményeinek javítása céljával hozták létre az Országos Stefánia Szövetséget. A védőnők feladta volt a terhes és gyermekágyas kismamák, az újszülöttek, csecsemők és kisgyermekek gondozása az otthonaikban vagy védőintézetben. Eleinte a nagyobb városokban szerveződtek meg, majd fokozatosan terjeszkedtek vidéken is. Az évek alatt behálózta a szervezetük az országot, egyre nagyobb segítséget nyújtva így az édesanyáknak és a családoknak.

Az Országos Közegészségügyi Intézet 1927-ben alapította meg a Zöldkeresztes Szolgálatot. Célja az általános egészségvédelmi rendszer kiépítése, fertőző betegségek elleni küzdelem, közegészségügyi állapotok javítása volt. A szolgálat védőnői ápolónői és védőnői oklevelet is kaptak.
1927 és 1940 között párhuzamosan működött egymás mellett a Stefánia Szövetség és a Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálat, 1941-ben pedig a Stefánia Szövetséget beolvasztották a Zöldkeresztes Szolgálatba. A világháború utáni években bekapcsolódtak az orvosok betegellátó tevékenységébe is. Népszerűsítették az anyatejes táplálást, a kötelező védőoltások fontosságát tudatosították, segítették a körzeti orvos munkáját.
A mai magyar védőnői hálózat egyedülálló a világon, ennek alapjait 100 évvel ezelőtt kezdték lerakni. 2013-ban a Védőnői Szolgálat elnyerte a Magyar Örökség-díjat. Az országos védőnői hálózat kialakulásáról, történetéről szól Kahlichné dr. Simon Márta: A védőnői hivatás története c. könyve, mely a Halis István Városi Könyvtárban is kézbe vehető, kölcsönözhető.

A kanizsai ellátás a Berge-házban működött, a Király utca 40. alatt. Nagykanizsa egyik legrégebbi épületét az 1690-es évek végén építtette Berge Kristóf várkapitány. A ház történetéről bővebben olvashatunk, illetve régi képeket is láthatunk a Tarnóczky Attila által létrehozott „Hol, mi? Kanizsai házak és lakói” című adatbázisban. A házat 1980-ban robbantották fel a mellette álló épületekkel együtt. A sajnálatos rombolás emlékét szintén tábla őrzi, a Vasemberház Erzsébet térre néző falán. Ezután épült fel a napjainkban is látható lakótömb, melyre az emléktábla felkerült.
A Stefánia Anya- és Csecsemővédő Szövetség nagykanizsai (42. sz.) intézete Sabján Gyula polgármester elnökletével alakult meg 1922-ben, és az Amerikai Vöröskereszt is támogatta. Az nagykanizsai intézet ügyvezető elnöke dr. Winkler Ernő főrabbi, főorvosa dr. Nisponszky Béla, a csecsemőorvosa pedig dr. Welwarth Dezső volt. 1931-ben a szomszédos Oroszlán szálló épületében bölcsődét is nyitottak. Támogatták az édesanyákat várandósságuk alatt, a szüléskor, és az utána való felépülésben is. Gondoskodtak a csecsemőkről, megfelelő higiénés körülményeket biztosítottak, tanácsokkal látták el az édesanyákat. Tejkonyhájuk is volt, ahol a beteg csecsemőket a megfelelő tápszerrel tudták táplálni. Az országos struktúraváltást követően a Stefánia Szövetség nagykanizsai intézete Zöldkeresztes Szolgálat néven működött tovább 1972-ig.

A volt Hunyadi Iskola emléktáblája a Sugár úton

Sugár út 11.
 

Az emléktáblát 2000. június 8-án avatták fel az egykori Hunyadi János Általános Iskola Sugár úti épületének falán az intézmény volt tanárai és diákjai. A márványtáblát közadakozásból állították, az iskola egykori igazgatója, Büki Pálné Erzsébet szervezésének köszönhetően. Az eseményről a Zalai Hírlap és a Kanizsa Újság is tudósított.

A Sugár út 11. szám alatt álló épület 1888–89-ben épült. 1890 és 1918 között a 48-as gyalogezred laktanyája volt, emléktáblája szintén látható az épület falán. 1923-ban átépítették a piarista gimnázium számára, majd a rend 1948-as feloszlatása után államosították. Az 1950-es évek első felében gimnáziumi, gépipari, vegyipari és kőolajbányászati középfokú képzéseknek adott otthont. A Hunyadi János Általános Iskola 1956-ban nyitotta meg kapuit a falai között. Az épület történetéről bővebben is olvashatunk Tarnóczky Attila Hol, mi? című munkájában.
Az általános iskolának nem volt kötelező beiskolázási körzete, a városból bárhonnan járhattak ide diákok, többségében az északi városrész gyerekei részesítették előnyben az intézményt. 16 tanteremmel, egy klubszobával, egy konyhával és az étkezővel biztosította a tanulás feltételeit. 1970-ben egy műalkotással gyarapodott az iskola ebédlője. Haraszti László: Család című mozaik kompozíciója került a helyiség egyik falára.
1991-ben bevezették az iskolában – a városban egyedüliként – az Értékközvetítő és Képességfejlesztő Programot (ÉKP), melyet fejlesztőjéről Zsolnai módszernek is neveztek. A program a tanulók sokoldalú képességfejlesztésére és a kommunikációs kézségek javítására fókuszált, valamint lefedte a Nemzeti Alaptanterv műveltségi területeit is. Az iskola napköziotthont is működtetett, különböző szakköröket szerveztek, énekkar és diáksportkör is működött, lehetőség volt gyógytestnevelésre is. (Forrás: Kanizsai Enciklopédia)
Az iskola bezárásának kérdése az 1990-es évek elején vetődött fel. A piaristák 1992-től ismét megnyitották iskolájukat más helyszíneken, de a régi épületeiket – az egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló törvény alapján – visszaigényelték. Évekig napirenden volt, hogy az iskola máshol folytassa-e pedagógiai programját, vagy az ekkor már csökkenő városi gyereklétszám miatt bezárják-e. Az iskola tanulói létszáma is csökkent, az évfolyamok 1-1 osztállyal működtek. 1997. szeptemberétől nem indíthatott első osztályt, az épület felső emeletét át kellett adnia a Piarista Gimnáziumnak. Az iskolába járó gyerekek szülei többször is tiltakoztak az intézmény bezárása ellen, mely 1998 júniusában jogutód nélkül szűnt meg, 172 diák mondott búcsút alma materének. Az iskola fennállásának 42 éve alatt körülbelül 20 ezer diák koptatta padjait.

Nagy Gáspár emléktáblája a Deák téren

Deák tér 6.
 

Az emléktáblát 2008. november 4-én állították a Deák tér 6. szám alatt álló ház homlokzatára. A táblán az alábbi felirat olvasható: „a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál abból a jászolból való.” E házban töltötte nyári vakációit Nagy Gáspár (1949–2007) Kossuth-díjas költő, aki magyarságféltő bátorságával, elkötelezettségével és művészi hitelével egyedülálló életművet hagyott hátra. A „Kanizsa-vár (vissza)” című kisregénye irodalmi emléket állít a régi idők Kanizsájának. Állította: Nagykanizsa város irodalomszerető közönsége, 2008” Az avatásról a Zalai Hírlap és a Kanizsa Újság (18. old.) is beszámolt.

Nagy Gáspár 1949. május 4-én született a Vas megyei Bérbaltaváron. Gyermekkorában a nyarakat a nagynénjénél, Nagykanizsán töltötte. Erre az időszakra emlékezik Kanizsa-vár (vissza) c. kisregénye. A könyv a Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető, illetve az interneten olvasható.
Szülei földművesek voltak. Gyermekkorának két meghatározó élményköre a paraszti élet és a kereszténység volt. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett. 1971-ben Szombathelyen szerzett népművelő-könyvtáros diplomát. A szombathelyi évekből sok, szintén ott tanuló nagykanizsai barátja lett, akik ma emlékének aktív őrzői. 1971-től Budapesten könyvtárosként dolgozott: előbb rövid ideig a Zrínyi Katonai Műszaki Főiskolán, majd a Szabó Ervin Könyvtár fiókkönyvtáraiban, 1974-75-ben pedig a Magyar Írók Szövetsége könyvtárában. 1972-75 között esztétikai tanulmányokat folytatott. 1976-1980 között a Móra Kiadó lektora, 1981-től 1985-ig a Magyar Írók Szövetségének titkára volt. Az írószövetség könyvtárosaként, majd titkáraként személyesen megismerte szinte az összes élő magyar írót, találkozott Közép-Kelet Európa sok művészével is. Ekkor kötött barátságot Pék Pállal, mely barátság később a Pannon Tükör támogatásában testesült meg leginkább. 1985-től a Bethlen Alapítvány titkára. Ez az alapítvány írók, művészek kezdeményezésére jött létre, hogy közadakozásból díjakkal ismerje el és segítse a magyar nemzet épülését. Nagy Gáspár 1988-tól a Hitel című folyóirat szerkesztője. Ez a folyóirat volt az első legálisan engedélyezett ellenzéki lap, melynek nagyon fontos szerepe volt a rendszerváltás szellemi folyamataiban. Az 1956-os forradalom eszméi már gyermekkorában megragadták Nagy Gáspárt. Szemléletét meghatározta 1968: a Prágai Tavasz leverése ébresztette arra a fiatal költőt, hogy személyes feladatának érezze a diktatúra elleni küzdelmet és nyíltan szót emeljen a történelem tényeinek meghamisítása ellen. Költészetének kezdetektől fogva fontos motívuma lett “ötvenhat”, “október” és “hatvannyolc” (Forrás: Görömbei András: Nagy Gáspár)

A költő 2007. január 4-én hunyt el Budapesten, búcsúztatására a Farkasréti temetőben került sor, a Vas megyei Nagytilajon (ide tartozik ma Bélbaltavár) helyezték örök nyugalomra. Sírhelyét 2023-ban a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánították.

Nagy Gáspár részletes életrajza megtalálható a Nagy Gáspár emlékoldalon, ahol versei, művei egy része online olvashatóak, képeket láthatunk a költőről, valamint megismerhetjük az oldalt is működtető Nagy Gáspár Alapítvány munkásságát is. Művei ezen túl olvashatók a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján is.

Nagykanizsához kötődése nem csupán rokoni és gyermekkori baráti kapcsolatai miatt maradt erős, hanem Harkány Lászlóval kötött és fenntartott szoros barátsága miatt is, aki sokszor hívta már az 1970-es évek közepétől irodalmi estekre, rendhagyó irodalmi órákra.
Szintén főiskolai társa és barátja, Papp Ferenc kezdeményezésére 2007 óta Nagy Gáspár vers- és prózamondó versenyt tartanak a városban általános és középiskolásoknak. A legjobbak minden évben részt vesznek a Vasváron megrendezésre kerülő országos megmérettetésen.
A Halis István Városi Könyvtár emlék-olvasóteremmel is tiszteleg a költő munkássága előtt. Művei kölcsönözhetőek a Halis István Városi Könyvtárban, melyek között több dedikáció is található.

A 17-es, 47-es gyalogezred, 9-es tüzérrend emléktáblája a Felsőtemplom falán

Deák tér
 

A táblát 1996. szeptember 28-án állította a Honvéd Hagyományőrző Egyesület és a város önkormányzata, tisztelegve a II. világháborúban részt vett kanizsai alakulatok előtt.
A megemlékezésen az egykori bajtársak, a hadiárvák, a Cserkészszövetség tagjai és a fegyveres testületek is tiszteletüket tették. A táblaavatóról a Kanizsa Újság és a Zalai Hírlap is beszámolt. A táblán az alábbi felirat olvasható: „A 17., a 47. gyalogezred és  9. tüzérezred hőseinek emlékére 1996 Nagykanizsa mj. város és a Honvéd Hagyományőrző Egyesület”.

A 17. honvéd gyalogezred 1938. október 1-jén alakult, létszámát zalai katonák alkották. A három zászlóaljból kettő Kanizsán állomásozott a József főherceg (Dózsa György út) és a Károly (Teleki út) laktanyákban. Első parancsnoka Parragh Gyula ezredes volt. Az alakulat a 2. hadsereg III. hadtestének (Szombathely) alárendeltségébe tartozott. Tűzkeresztségükön 1939 márciusában estek át, amikor részt vettek Kárpátalja visszafoglalásában, majd 1940 szeptemberében az erdélyi bevonulásban is. 1941. április 12-én elfoglalták Muraközt, és a 2. zászlóalj állomáshelyét Csáktornyára helyezték. (A 17. honvéd gyalogezrednek még egy emléktáblája található a városban, az egykori laktanyájuk falán.)
A 47. gyalogezred a 17. gyalogezred „iker” ezrede volt. A 17. ezredből a parancsnokhelyettes vezetésével kivált a tényleges állomány egy része, és megalakította a 47. (iker)ezred keretét. A maradék helyeket mindkét ezrednél bevonuló tartalékosokkal töltötték fel. Az anya- és az ikerezred hadrafoghatósága egyenértékű volt.
9-es tüzérrend: a Gábor Áron laktanyában állomásozó tüzérosztály ezreddé alakult. A fegyverzete ezáltal erősödött, tűzereje nőtt. Orbán Nándor ütegparancsnokként itt teljesített szolgálatot.
Így állt össze a nagykanizsai 9. könnyű hadosztály a két gyalogezredből (17. és 47.), egy fogatolt könnyű tüzérezredből (9-es tüzérrend) és a hadosztály-közvetlen alakulatokból.
Magyarország hadba lépését követően riadóztatásukra 1942. április 9-én került sor, 17-én indultak el a Don-kanyarba, parancsnokuk Oszlányi Kornél ezredes volt. Kiérkezési kerületük Kurszk körzete volt. Hídfőharcokban és véres ütközetekben vettek részt: Tyim, Uriv, Sztorozsevoje-Malisovo vonal, Nyikolszkoje. Helyzetüket nagyban nehezítette a korszerűtlen fegyverzet, a németnek való kiszolgáltatottság, az élelmiszerhiány és a kegyetlen hideg.
A doni hadműveletet végigharcoló 9. hadosztály személyi vesztesége 13 százalék volt, a kanizsai ezred a létszámának 20 százalékát vesztette el. A hadosztály életben maradt katonái 1943. április 28-án értek haza betegen, elgyötörve. (Forrás: Kanizsai enciklopédia)
A Károly-laktanyában a járványtól való félelem miatt vesztegzár alá kerültek, majd annak feloldása után május 16-án a város ünnepélyesen köszöntötte hazatért honvédeit. A Zalai Közlöny beszámolt az előkészületekről (55. old.) és az ünnepségről (59-61. old.) is. Az eseményről a Filmhíradó videófelvételt készített, mely az interneten megtekinthető.

A városi temetőben 1993-ban emlékoszlopot is állítottak a három kanizsai katonai alakulat don-kanyari küzdelmeinek emlékére.
A Halis István Városi Könyvtár állományában több könyv is megtalálható, mely a kanizsai egységek háborús részvételével foglalkozik:
● Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja. Az interneten is olvasható.
● Molnár András – Szabó Péter: Zalai honvédek a Donnál. Az interneten is olvasható.
● Molnár András – Szabó Péter: Utóvédként a Donnál 1-3. kötet
Az utóbbi két kötet szerkesztésekor (2011 és 2017 között) a történészeknek sikerült felkutatni az egykori események számos Zala megyei résztvevőjének leszármazottait (közel négyszáz családot), akik a rendelkezésükre bocsátották felmenőik II. világháborús fényképeit. Ezek egy része a kötetetek illusztrációjaként szolgál, egy bővebb válogatásukból pedig virtuális kiállítás készült. A galéria mintegy negyven, egykori Zala megyei honvéd (tiszt, tiszthelyettes vagy legénységi állományú katona) 309 darab eredeti fotóját tartalmazza, a háborúba való indulástól a hazaérkezésig. A fotógyűjtemény létrehozása úttörő jelentőségű, mert hasonló jellegű, átfogó fénykép-összeállítás a 2. hadsereg egyetlen más seregtestéről vagy egységéről sem készült.

2023 áprilisában a könyvtárban tartotta meg Dr. Szakály Sándor – Széchenyi-díjas magyar történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója, a korszak elismert szaktekintélye – Vitéz Oszlányi Kornél ezredes és a nagykanizsai 9. könnyű hadosztály harcai a Don-kanyarban című előadását. A programra a Huszár András által szervezett Hadak útján előadás-sorozat részeként került sor. A felvétel visszanézhető az interneten.

Inkey Kázmér emléktáblája az Inkey-kápolnán

Magyar utca
 

Az emléktáblát 1998. szeptember 29-én helyezték el a Magyar utcán található Inkey-kápolna kapujának oszlopán. Az önkormányzat a pákozdi csata 150. évfordulója alkalmából állíttatta Inkey Kázmér, az 1848/49-es szabadságharc 47. honvéd zászlóalj parancsnokának tiszteletére. Az eseményről a Zalai Hírlap számolt be.
A fehér márványtáblán az alábbi felirat olvasható: „Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc 150. évfordulóján Inkey Kázmér, a 47. Honvéd zászlóalj parancsnokának emlékére. Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata. Nagykanizsa, 1998. szeptember.”

Inkey Kázmér Palinban született Inkey János földbirtokos, császári királyi kamarás és báró Majthényi Erzsébet gyermekeként, s Nagykanizsán keresztelték 1818. február 23-án. A család a palini, szentbalázsi és pacsai uradalmával a leggazdagabb, legtekintélyesebb zalai középbirtokos famíliának számított. Inkey Kázmér jogot végzett, évekig a Kapornaki járás alszolgabírája volt. Liberális nézeteket vallott, támogatta Csány László mellett Deák Ferenc szabadelvű reformpolitikáját. 1845-ben feleségül vette Berchtold Eleonóra grófnőt, és a család birtokára költöztek Bánfa-pusztára (Szentpéterúr).
Az 1848/49-es szabadságharcban aktívan részt vett: már 1848 júliusában századosként irányította a Dráva mentén határőrszolgálatot teljesítő nemzetőröket. Szeptembertől a Zala megyében alakuló önkéntes nemzetőrzászlóalj egyik szervezője és századosa volt. Október elején vívta első csatáját zászlóaljával, mikor Nagykanizsát felszabadították a horvát megszállás alól. Novemberben az alakulatot átminősítették honvédzászlóaljjá, ekkor kapta a 47. honvédzászlóalj elnevezést, ezáltal Inkey Kázmért honvéd századosnak nevezték ki. 1849 februárjának közepéig századparancsnokként vett részt a harcokban, majd Gyika Jenő őrnagy sebesülését követően átvette a zászlóalj parancsnokságát, s ezt a beosztását a fegyverletételig megtartotta. A dicsőséges tavaszi hadjáratban oroszlánként küzdött zászlóaljával, hamar kitűnt bátorságával és rátermettségével. Részt vettek Buda várának 1849 májusi visszafoglalásában. Than Mór A Budai vár visszavétele című festményén feltűnik Inkey Kázmér alakja: a várfal tetején, jobb oldalt, kiemelt karddal ábrázolja a festő.

Inkey Kázmérról bővebben is olvashatunk Molnár András: A 47. honvédzászlóalj második parancsnoka, Inkey Kázmér honvéd őrnagy (1818–1882) című tanulmányában. Az Őrnagyok, hadnagyok, századosok című Zala Gyűjteményben jelent meg 2021-ben. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető, és az interneten is olvasható.

Hermann Róbert: Inkey Kázmér és Püspöky Gracián – A Budai Vár visszavételének zalai hősei címmel tartott előadást a könyvtárban 2024-ben, a Hadak útján előadássorozat részeként. A felvétel visszanézhető az interneten.

Strém Kálmán emléktáblája az Erzsébet téri szülőházának falán

Erzsébet tér 11.

Strém Kálmán domborműves emléktábláját 2007. május 28-án avatták fel az Erzsébet tér 11. szám alatt álló szülőházának homlokzatán. A táblát a Magyar Haydn Társaság állíttatta a zeneszociológus és hangversenyrendező születésének 73. évfordulója alkalmából. A dombormű Gerő Katalin munkája. A táblán az alábbi felirat olvasható: „E házban született Strém Kálmán (1934 - 2005) zeneszociológus kora kiemelkedő hangversenyrendezője. Alapítója emlékére állította a Magyar Haydn Társaság 2007”. Az eseményről a Zalai Hírlap és a Kanizsa Újság (70. old.) is beszámolt.

Strém Kálmán 1934. május 29-én született dr. Strém Zsigmond és Kálmán Magda gyermekeként. Édesanyja belehalt a szülésbe. A kisfiút az anyai nagyszülei nevelték 3 éves koráig. Ezután édesapja újranősült és a család Budapestre költözött. A gyermek Kálmán 1942-ben az apját is elveszítette, eltűnt a Don-kanyarban. Nevelőanyját, Simon Rózsát 1944-ben koncentrációs táborba hurcolták, de ezt megelőzően még sikerült a gyermekeit (Kálmánt és az öccsét, Jánost) biztonságos helyre menekítenie. Az anya túlélte a holokausztot, de a népes kanizsai rokonság nem. A világháború után Kálmán továbbtanulása, pályakezdése nehézségekbe ütközött. Rossz káderlapja miatt nem vették fel az egyetemre, csak később tudta elvégezni. Az Országos Filharmóniánál helyezkedett el, ahol az idők folyamán kiváló hangversenyrendezővé vált, miközben megszervezte az Országos Filharmónia hatalmas vidéki hálózatát. A rendszerváltás után megalapította a Strém Koncert Kft.-t. Tevékenységének egyik fő iránya a magyarországi Haydn-kultusz erősítése, a másik pedig a kortárs zene és a fiatal előadóművészek menedzselése volt. A Magyar Haydn Társaság Strém Kálmán kezdeményezésére alakult 1996-ban. 2005. november 27-én hunyt el Budapesten. Forrás: (Kocsis Katalin: Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye, Kocsis Katalin: Nagykanizsa zenei lexikona)

Életéről, kanizsai gyökereiről bővebben olvashatunk a Strém Kálmán – A hangversenyrendezés művésze című kötetben. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető. A kanizsai vonatkozások összegyűjtése Kocsis Katalin munkája, aki 2011-ig a könyvtár zenei részlegének oszlopos tagja volt. Mindennapjait azóta is a zenének szenteli, rendületlenül kutatja a város zenei életének történetét. Kutatásai olvashatók a Kataliszt elnevezésű blogján, ahol szerepel Strém Kálmán szülőháza is. Munkássága könyvek formájában is alakot öltött: Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye (az interneten is olvasható); és Nagykanizsa zenei lexikona. A Strém Kálmán – A hangversenyrendezés művésze egyik szerkesztője Gerő Katalin, aki ügyvéd, szobrász, a Magyar Haydn Társaság és a Liszt Ferenc Zeneakadémia Baráti Körének titkára volt a tábla állításakor. Neki köszönhetően tudta meg a város, hogy itt született Strém Kálmán. Műalkotásainak témáit sok esetben a zenei életből meríti.

A városban Strém Kálmán nevét viseli a Farkas Ferenc Zeneiskola ifjúsági vonószenekara. Emellett 2009 óta mellszobra is található a Medgyaszay Házban, mely szintén Gerő Katalin munkája.

Fáy András emléktáblája A Fáy András utcában

Fáy András u. 7.

A fehér márványtáblát 1969 októberében a világtakarékossági nap alkalmából állították a Fáy András és a Kamara utca sarkán álló ház kerítésére, tisztelegve az első magyar takarékpénztár alapítója előtt. A környéken álló házak az 1960-as évek végén épültek a II. számú OTP lakótelep részeként. A táblaavatóról a Zalai Hírlap számolt be.

A táblán az alábbi felirat olvasható: „Fáy András 1786—1864. Haladó szellemű író az Első Magyar Takarékpénztár megalapítója”

Fáy András 1786-ban született kálvinista nemesi család sarjaként, szülőhelye ma már szlovák település. A reformkori irodalmi és társadalmi változások egyik legtevékenyebb alakja volt. Jogot végzett, részt vett a megyei közigazgatási életben, háza találkozóhelye volt a kor irodalmárainak, maga is írt különböző műfajű irodalmi műveket. A Kisfaludy Társaság megalakulásakor az elnökévé választotta, a Magyar Tudományos Akadémia pedig az első gyűlésén tiszteletbeli tagjává.

Benne fogalmazódott meg először a takarékpénztár létrehozásának gondolata, melyről 1839-ben könyvet is írt: Terve a „Pest-megyei köznép” számára felállítandó takarék-pénztárnak. (A kötet a Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető.) A Pesti Hazai Első Takarékpénztár – az első önálló magyar pénzintézet – 1840. január 11-én kezdte meg működését, és 1847-ig 32 fiókkal gyarapodott. Az intézmény a betétek kamatoztatása és a hagyományos váltókölcsönök mellett ingatlanfedezetű jelzálogkölcsönöket is folyósított. Ráadásul a kevésbé pénzes rétegnek is, kiszorítva ezzel a piacról az uzsorakamatot. Fáy számára azonban fontos volt, hogy felhívja a figyelmet a megtakarításokra is. Akkoriban ez meglehetősen újszerű megközelítés volt, sokan kétkedve is fogadták ötleteit.

A szabadságharc idején visszavonult a közélettől, már csak az irodalomnak és a családjának élt. 1864-ben hunyt el Budapesten. Szemere Pál „a haza mindenesének” nevezte. Életrajzát Badics Ferenc írta 1890-ben, mely az interneten olvasható.

Nagykanizsa városa hamar követte a helyi, városi takarékpénztár felállításának példáját. 1844-ben Zalában elsőként megalakult a Védegylet. A tagjai határozták el a Nagykanizsai Takarékpénztár létrehozását. 1845. augusztus 2-án tartották alakuló ülésüket a Városházán, másnap pedig megkezdték működésüket a Deák téri Axenty-házban. Első ideiglenes igazgatója az alakulás évében Tárnok Alajos volt. 1862-ben a Széchenyi tér 4. szám alá költözött az intézet. 1867-ben a Takarékpénztár megvette Németh János Deák téren álló házát, és ennek helyére kezdték építeni a székházukat az 1870-es években. A Csengery utat is ekkor nyitották meg. A ma is álló épület 1888-ra nyerte el a mai formáját.

Nagykanizsa korabeli banki életéről az alábbi kötetekben olvashatunk, melyek a Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhetőek:

• Polay József: Az Országos Takarékpénztár és Kereskedelmi Bank Rt. Nagykanizsai Fiókjának története
• Lovrencsics Lajos: Nagykanizsa gazdasági fejlődése a XIX-XX. században a bankvilág tükrében. Az interneten is olvasható.
• Horváth Tamás: Pénzintézetek és működésük a dualizmus korában Nagykanizsán

A Pesti Hazai Első Takarékpénztárat 1948-ban államosították, majd felszámolták. Üzletágait az Országos Takarékpénztár (OTP) vette át. Az 1970-es, 1980-as években országszerte épültek lakótelepek az OTP támogatásával. Ezeket a lakótelepeket többnyire Fáy Andrásról nevezték el, illetve néhol emléktáblát, szobrot állítottak a tiszteletére.

Dr. Bedő Albert emléktáblája a Bedő Albert utcában

Bedő Albert utca 11.

Az emléktáblát 1970. október 12-én állította a város, az Országos Erdészeti Egyesület és a Zalaerdő Zrt. a Bedő Albert utca 11. számú ház kerítésére. Az eseményről a Zalai Hírlap számolt be.
A fehér márványtáblán az alábbi felirat olvasható: „Dr. Bedő Albert (1839–1918) országos főerdőmester, akademikus. Az 1879. erdőtörvény egyik megalkotója. A felszabadulás 25. évfordulója emlékére készíttette az Orsz. Erdészeti Egyesület, a Zalaerdő- és Fafeldolgozó Gazdaság és a Nagykanizsai Városi Tanács.”

Bedő Albert 1839. december 31-én született Sepsikőröspatakon (ma Romániában található.) Jogi és teológiai tanulmányai után a selmecbányai Erdészeti Akadémia hallgatója volt. Az 1860-as évek közepén kezdte meg erdészeti szolgálatát és szakírói munkásságát is. 1864-ben lett az Erdészeti Lapok munkatársa, majd 1871-től 1899-ig szerkesztője. Rendszeresen tudósított is a lapban a legkülönfélébb erdészeti témákról. Az Országos Erdészeti Egyesület (OEE) 1866. évi megalakulását követően szerkesztette annak közleményeit és évkönyveit. Az 1870-es években sorban jelentek meg könyvei is. Az Erdő-őr avagy az erdészet alapvonalai kérdésekben és feleletekben című könyve évtizedekig az erdészeti személyzet tankönyve volt.
1872-ben főerdőmesterré nevezték ki, a következő évben az erdészeti ügyek főelőadója lett a pénzügyminisztériumban, majd főerdőtanácsos (1878). Ebben az időszakban folyt Magyarországon az első korszerű erdőtörvény kidolgozása, melyben Bedő Albert is tevékenyen részt vett. 1879. XXXI. tc.-ként iktatták be, és 1880. július 1-jével lépett életbe. Bedő Albert 1881-ben országos főerdőmester és a földművelésügyi minisztérium I. főosztályának főnöke lett. Vezetésével – az erdőtörvény alapján – a magyar erdőgazdaságban jelentős fejlődés indult meg. 1885-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Főművét is ugyanebben az évben adták ki A magyar állam erdőségeinek gazdasági és kereskedelmi leírása címmel. Ma alapforrásul használható a magyarországi erdők egykori adatait illetően, hiszen 63 megye több, mint tízezer településének határában álló erdő leírását tartalmazza.

Nagykanizsán 1967-ben utcát neveztek el róla, az emléktábla is itt kapott helyet négy évvel később.
A legkiválóbb erdészeket, erdészeti dolgozókat 1957 óta minden évben Bedő Albert-emlékéremmel tüntetik ki. 2020-ban Nemes Zoltán nagykanizsai okleveles erdőmérnök nyerte el a Bedő-díjat.
A városban a Zalaerdő Zrt. és az Országos Erdészeti Egyesület 1992-ben is állított együtt táblát. Kaán Károlynak, a korszak másik elismert erdészeti szakemberének, a város szülöttének emléktáblája a Sugár úton található.

Pék Pál emléktáblája az Ady utcai otthonának falán

Ady utca 12/B

Az emléktáblát 2010. szeptember 1-jén állították Pék Pál Ady utca 12/B. szám alatt álló egykori otthonának (MAORT-ház) falára a város azon iskolái, melyekben tanított, illetve ahová diákként ő is járt. (Pék Pál iskoláiról itt olvashat.) Az eseményről a Kanizsa Újság (18. oldal) és a Zalai Hírlap is beszámolt.
Az emléktáblán az alábbi szöveg olvasható: „s állhatatos képekbe oldva veremben tágasság lobog, mögöttem szárnyak karcsú íve suhog, emel és háborog – E házban élt és alkotott Pék Pál (1939–2008) költő, tanár. Szűkebb pátriánk leghűségesebb igazi, országos jelentőségű, míves lírájú, 10 kötetes költőjének “elefántcsonttornya” volt ez a ház. Versei itt maradnak akkor is, ha szétomló léte minden álma fáj. Tisztelegnek előtte volt iskolái: Batthyány Lajos Gimnázium, Kőrösi Csoma Sándor általános Iskola, dr. Mező Ferenc Gimnázium 2010. szeptember 1.”

Pék Pál 1939. július 26-án született Nagykanizsán. 1956-ban a forradalmi diákszövetségben szerepet vállalt, ezért eltanácsolták az Irányi Dániel (ma Batthyány Lajos) Gimnáziumból, magánúton tudott csak Budapesten leérettségizni. Később magyar-történelem tanári diplomát szerzett. Tanított a Murakeresztúri Általános iskolában, majd a mai Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolában (régen: Andrejka Jenő úti). 1982-től egészen nyugdíjazásáig a dr. Mező Ferenc Gimnáziumban oktatta a magyar irodalmat és nyelvet.
20 éves korától írt verseket, 10 önálló verseskötete jelent meg. Szerkesztője volt több antológiának, és több költőt ő segítet elindulni a pályán. Vezetője és mentora volt a kanizsai irodalmi műhelyeknek.
1995-ben alapító tagja és főszerkesztője volt a jelenleg is megjelenő Pannon Tükör című zalai kulturális folyóiratnak. Tagja volt a Magyar Írószövetségnek.
2008. július 27-én hunyt el. A kanizsai temetőben helyezték örök nyugalomra.
A könyvtár külön honlapon is megemlékezik életéről és munkásságáról. Olvasható rajta a költő bővebb képes életrajza, a kiadott verses köteteiről információk, képek láthatók a dedikációiról, és a könyvtárban található Pék Pál-emlékterem avatásáról.
Halála után bútorai a Thury György Múzeumban kerültek kiállításra, a több ezer darabos könyvtárát és hanglemezgyűjteményének jelesebb darabjait (főleg az általa kedvelt jazz lemezeket) pedig a Halis István Városi Könyvtár vette állományba. Az olvasók akár kölcsönözhetik is őket, az értékesebb kötetek, melyeket költők, írók dedikáltak, a Pék Pál-emlékteremben kaptak helyet. Kézirat-hagyatéka (kéziratban fennmarad versei, verses füzetei, irodalmi levelezése) is a Halis István Városi Könyvtárba került. E hagyatékból válogatott dokumentumokat közöl a Kardos Ferenc által szerkesztett Pék Pál Breviárium.
Munkásságáról Bakonyi István irodalomtörténész írt kismonográfiát A dolgok arca címmel.
Szemes Péter irodalomtörténész verseiből közölt bő, nívós válogatást: Minden körbeér.
2013-ban a vele több riportot is készítő újságíró, pedagógus Deregi László is összeállított egy kötetet (Pék Pál), melyben elsősorban a nagykanizsai kulturális élettel való kapcsolatai hangsúlyosak. 
Mindegyik felsorolt kötet megtalálható a könyvtárban, a versesköteteivel együtt.

Rózsás János és a Gulágra elhurcoltak emléktáblája

Csengery út 52.
 

Az emléktáblákat 2016 nyarán állították Rózsás János egykori Csengery úti házának falára, születésének 90. évfordulója alkalmából. Az első táblát július 7-én, magánszemélyek adományából helyezték el az épület homlokzatára. A táblát Szemenyey-Nagy Tibor szobrászművész tervezte és készítette. A táblán az alábbi felirat olvasható: „Ebben a házban élt Rózsás János (1926 – 2012) író, kutató-történész, volt GULAG rab. 2016.”
A második táblát Nagykanizsa város önkormányzata állíttatta augusztus 16-án, amelyről a Zalai Hírlap és a Kanizsa Újság is tudósított. A táblán olvasható: „A szovjet rabtáborokba hurcolt sokszázezer magyar helyett szóló díszpolgárnak állította a GULAG emlékévében Nagykanizsa M.J.V. Önkormányzata”

Rózsás János 1926. augusztus 26-án született Budapesten. Szüleivel harmadik osztályos korában költöztek Nagykanizsára (a család apai ága a városból származott). 1944 őszén, 18 évesen besorozták katonának és a somogyi frontra vezényelték. Marcali környékén esett hadifogságba 1944 decemberében. A szovjet katonai haditörvényszék 10 év kényszermunkára és örökös száműzetésre ítélte, mint a Szovjetunió ellen önként harcoló magyar leventét. 1953-ig kilenc GULAG kényszermunkatáborban tartották fogva.
A GULÁG a sztálini Szovjetunió egészét behálózó kényszermunkatábor-rendszert jelenti, ahol elsősorban politikai elítéltek raboskodtak koholt vádak alapján. Magyarországról 700.000 embert deportáltak a táborokba. 300.000-en nem élték túl a kemény fizikai munkát és a kemény orosz telet. Az ő emlékükre hozták létre a GULÁG túlélők 1993-ban a GULÁG Alapítványt.
Rózsás János 3 évig együtt raboskodott a későbbi Nobel-díjas íróval, Alekszandr Szolzsenyicinnel, akivel a jövőben is barátságot ápolt. 1953-ban, Sztálin halálával térhetett haza a városba. Családot alapított és hozzáfogott az íráshoz. Egész életében segített egykori rabtársainak, rehabilitációs kérelmeket fogalmazott, és kutatott az eltűntek után, tartott róluk megemlékezéseket, előadásokat. Ennek a nagy munkának az eredményeként jelent meg – több kiadásban is – a GULAG Lexikon. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető.
Saját élettörténete többször is napvilágot látott (előbb Németországban, majd Magyarországon) Keserű ifjúság – Éltető reménység címmel. A könyvtár állományából kölcsönözhető.
Fogsága egy-egy epizódja külön is megjelent nyomtatásban, melyek közül a legjelentősebb a Duszja nővér. A könyvtárban megtalálható, és az interneten is olvasható.
A Halis István Városi Könyvtár virtuális emlékszobával tiszteleg élete és munkássága előtt, ahol számos fénykép, írás található a város díszpolgáráról és a könyvtárhoz való kötődéséről, valamint olvashatunk az emléktábla állításáról is. A Halis Podcast 2022 februárjában készült felvételének témája Rózsás János és a GULAG volt, mely az interneten meghallgatható.
Rózsás János 1993-ban Nagykanizsa, 2003-ban Zala megye díszpolgára lett. 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét vehette át, majd 2011-ben A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. 2012. november 2-án hunyt el, a városi temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírja a nemzeti sírkert része.

Kényszermunkára elhurcoltak emléktáblája a vasútállomáson

Ady Endre utca 67.
 

Az emléktáblát 2005. szeptember 9-én állította a város az 1950 és 1952 között kényszermunkára elhurcolt családok emlékére. A fekete márványtábla a vasútállomás peron felőli homlokzatán kapott helyet. A táblaavatásról a Kanizsa Újság (35. old.) és a Zalai Hírlap is beszámolt.
A táblán az alábbi felirat olvasható: “Emlékezzünk azokra az ártatlan családokra, akiket 1950. és 1952. között nagykanizsai és környékbeli otthonaikból ezen az állomáson keresztül hurcoltak el hortobágyi és kunsági kényszermunkatáborokba! 2005. szeptember 9. Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata”

A II. világháborút követően a megszilárduló kommunista hatalom elkezdte leépíteni a demokratikus állami rendszert, és szovjet mintára diktatúra kiépítésére törekedett. 1950 és 1953 között 12 tábort hoztak létre a Hortobágyon. Bírói ítélet nélkül, önkényesen 10.000 ártatlan embert (egész családokat) szállítottak marhavagonokban a kényszermunkatáborokba. Az elhurcolt embereket osztályellenesnek, azaz kulákoknak minősítették, vagyonukat elkobozták. Embertelen körülmények kellett élniük évekig, kényszermunkát kell végezniük és szigorú rendőri felügyelet alatt álltak. Nagykanizsáról és környékéről több mint 50 családot (300 embert) telepítettek ki, elsősorban Kócspusztára, Kónyára és Árkusra. A munkatáborokat 1953 őszén, Sztálin halála után oszlatták fel. Az ott raboskodott emberek nem térhettek vissza otthonaikba, tulajdonaikat és vagyontárgyaikat nem kaphatták vissza. Megkülönböztetett személyeknek számítottak, egészen a rendszerváltásig.
A még életben lévő volt rabok 2000-ben megalapították a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületét. A honlapjukon olvasható az egyes táborok története, az ott raboskodott férfiak, nők, gyerekek névsora. Visszaemlékezések is láthatóak az oldalon, köztük a Kanizsa TV 2015-ös felvétele, melyet túlélőkkel készítettek. Az egyesület könyvet adott ki az áldozatok emlékére, A hortobágyi kényszermunkatáborok, 1950-1953 címmel, a Halis István Városi Könyvtárból kölcsönözhető.
2013-ban jelent meg Takács János, a város díszpolgárának visszaemlékezése, aki megjárta az egyik hortobágyi munkatábort. A könyv címe: Kócspuszta. Egy hortobágyi kényszermunkatáborról, Takács János és sorstársai visszaemlékezései alapján. A könyvtár állományából kölcsönözhető.
Az 1980-as évek végén készült Gulyás Gyula és Gulyás János Törvénysértés nélkül című dokumentumfilmje, illetve könyve, mely kanizsai emlékezőket is megszólaltatott, mint például Bertók Balázst, Takács Jánost és Krátky Istvánnét. (Dr. Krátky Istvánt, aki 1930 és 1944 között a város polgármestere volt, szintén elhurcolták családjával együtt 1952-ben. Szabadulásuk után Budapesten telepedtek le.) A könyv és a DVD is kölcsönözhető a könyvtár állományából.
A Zala megyei kitelepítésekről jelent meg Erős Krisztina tanulmánya a Zalai Gyűjtemény 67. számában, a címe: „Törvényen kívül helyezve”. A kötet kölcsönözhető a könyvtárban, és online is olvasható.

A zsidó mártírok emléktáblája a vasútállomáson

Ady Endre utca 67.
 

Az emléktáblát 2004. június 18-án állította a Magyar Evangéliumi Testvérközösség egyháza és a Wesley János Lelkészképző Főiskola a holokauszt 60. évfordulója alkalmából, a MÁV Árufuvarozási Osztálya támogatásával. Az eseményről a Zalai Hírlap is beszámolt.
Az emléktábla elhelyezése és a kegyeleti istentisztelet tartása egy országos megemlékezés-sorozat része volt. Minden olyan város vasútállomásán tiszteletüket tették a szervezők, ahol zsidókat deportáltak a II. világháború idején. A tábla a vasútállomás (Ady Endre utca 67.) peron felőli homlokzatára került.
Minden vasútállomáson egyforma emléktábla lett elhelyezve: Sebestyén Sándor munkája, gránitból készült, felső részén egy bronz dombormű látható, mely egy vasúti vagonból kinyúló kétségbeesett kezet ábrázol. Alatta héber és magyar nyelvű felirat található: „Áldott a mártírok emlékezete! Elhelyezte a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség és a Wesley János Lelkészképző Főiskola a Holokauszt 60. évfordulóján. 2004 Az emlékhely létesítését a MÁV Árufuvarozási Osztálya támogatta.”

A nagykanizsai zsidók összegyűjtését és gettóba zárását 1944. április 26-án kezdték meg Bükky Jenő rendőrkapitány irányításával. A művelet 3 napig tartott, 3 gyűjtőhelyen helyezték el az embereket, és ide hozták a csáktornyai, perlaki és letenyei járás zsidó lakosait is. Számuk 3000 főre tehető. Az első csoportot, körülbelül 800 főt már április 28-án deportálták a városból. A többieket május 17-én szállították el. Németek felügyelték a transzportot, és a Szombathely-Sopron-Bécs útvonalon vitték őket Auschwitzba. A pontos számok nem ismertek, de nagyjából minden 10. tért vissza a városba a háború után. A Zala Megyei Levéltárban őrzött 1945-ös polgármesteri kimutatás szerint 269 menekült, illetve deportált tért vissza Kanizsára. (Nagykanizsa népessége az 1941. évi népszámláláson 31.604 fő volt, ebből 2093 fő vallotta magát izraelita vallásúnak. A Zalai Közlöny 1944. június 5-én megjelent számának egyik cikke szerint a város lakossága már csak 28.702 fő.)

Két memoár is született olyan fiatal nők tollából, akik nagykanizsaiak voltak és túlélték a koncentrációs táborok borzalmait. A könyvek kölcsönözhetők a Halis István Városi Könyvtárból:
● Ausch Klára: Ajándékba kaptam az életet
● Pauk Anna: A 12539–es számú fogoly
A Holokauszt Emlékközpont Oktatási Csoportja oktatási céllal feldolgozta Pauk Anna kéziratát.

Szintén Nagykanizsáról vitték el a szombathelyi születésű Hoffman Jánost. Ő a deportálást megelőzően vetette papírra az életét, így az 1940-es évek Kanizsáját is, melyet később Ködkárpit címmel jelentettek meg.
A lányával, Varga-Hoffmann Judittal – aki túlélte a deportálást – 2022 októberében készített podcast felvételt a könyvtár.

A nagykanizsai zsidóság történetéről bővebben Paksy Zoltán: A nagykanizsai zsidóság és a holokauszt című könyvében olvashatunk. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető a kötet.

A városban „botlatókövek” is őrzik az elhurcoltak emlékét. Nagykanizsa 2007-ben csatlakozott a kezdeményezéshez, az áldozatok utolsó lakóhelyének bejárata elé a járdába réztáblát illesztenek, melyre rávésik a nevüket, születésük és haláluk időpontját, helyszínét.

A deportálások idején dr. Hegyi Lajos volt a város helyettes polgármestere. Krátky Istvánt 1944. április 4-én eltávolították a hivatalából, mert nyilas-, illetve náciellenes beállítottságú nézeteket vallott. Koncepciós pert is indítottak ellene a város vagyonának hűtlen kezelése miatt. A város vezetését ideiglenesen a főjegyzőjére bízták. Hegyi Lajos próbálta a zsidó lakosságot segíteni, a gettóba került zsidók élelmezését és egészségügyi ellátását biztosítani. Bükky Jenő nem sok mozgásteret hagyott neki, nem engedték be a tábor területére sem. Dr. Halphen Jenő ügyvéd lett a tábor vezetője, ő kimehetett kísérettel a tábor területéről, többször egyeztetett is Hegyi Lajossal a teendőkről. A lakosok egy része szeretetcsomagokat helyezett el a gettók bejáratainál, ezt a karhatalom nem nézte jó szemmel, elkezdték fényképezni őket. Ezek után Hegyi Lajos egy adott helyen kezdte el összegyűjtetni a csomagokat, és a polgármesteri hivatal munkatársai az éj leple alatt vitték át. (A polgármesteri hivatal ekkoriban a Fő úton, a Zsinagóga szomszédságában állt.) A legnagyobb érdeme egy másfél éves zsidó kisfiú életének a megmentése, tettéért felkerült a Holokauszt Emlékközpont embermentőinek névsorára. A kisfiú szülei a gettósítás hírére öngyilkosságot kíséreltek meg, de időben sikerült őket kórházba szállítani, életben maradtak. A gyermeket a lakásból Hegyi nem a gettóba szállíttatta, hanem megszervezte, hogy a nagymamájához kerüljön Budapestre. A koncentrációs tábort túlélt édesanya később köszönőlevelet írt a helyettes polgármesternek. A levél fennmaradt, sőt bizonyítékként szolgált Hegyi Lajos védelmében. A háború után perbe fogták népellenes bűntettek vádjával, de a népbíróság 1946-ban felmentette.
Hegyi Lajosról és a Világ Igazairól szól a Halis Podcast 2024. januári felvétele.

Dr. Sabján Gyula emléktáblája a Király utcában

Király utca 47.
 

A város egykori polgármesterének emléktábláját 2008 áprilisában avatták fel a Király utca 47. alatt álló Pénzügyi Palota falán. Az épület saroképület, a tábla a Sabján Gyula utca felőli homlokzatra került. A domborműves táblát Móritz István készítette, Sabján Gyula alakja látható rajta, alatta pedig az alábbi felirat olvasható: „Dr. Sabján Gyula polgármester 1875–1939” A táblaavatásról a Kanizsa Újság (36. old.) és a Zalai Hírlap is beszámolt, az eseményen részt vettek Sabján Gyula leszármazottai.

Sabján Gyula 1875. szeptember 24-én született Nagykanizsán, itt járta ki a gimnáziumot.
A jogi kar elvégzése után 1907-ben ügyvédi irodát nyitott Kanizsán. 1910-ben a város főjegyzőjévé választották. Vécsey Zsigmond halálát követően 1913. november 12-én polgármester lett.
A tanácsköztársaság idején ügyosztályvezetőként dolgozott, szakértelmére a kommünnek is szüksége volt. A háború után minden erejével azon munkálkodott, hogy a meginduló nagyarányú középítkezésekhez kölcsönt szerezzen. A piarista gimnázium Sugár úti épületének átalakításával megfelelő körülményeket biztosított a tanításhoz. 1926-ban új bérház épült, tető alá került a kiskanizsai elemi iskola, és megtörtént a városi kórház részleges renoválása, illetve felépült az új Városi Színház is. 1928-ra befejeződött a vízvezeték-rendszer kibővítése, a csatornahálózat kiépítése. Új iskolák felállítását szorgalmazta, megteremtette a Stefánia Anya- és Csecsemővédő Intézetet. Működése folytán beruházások egész sora indult el és valósult meg, a városi infrastruktúra új elemekkel gyarapodott. A korszak igényeinek megfelelően korszerűsítette a meglévő szabályrendeletet, és újak megalkotását kezdeményezte. (Forrás: Kanizsai enciklopédia)
1930. február 14-én alulmaradt a soron következő választáson, dr. Krátky István követte a polgármesteri székben. 1939. május 29-én hunyt el, addig ügyvédként dolgozott a városban.

Nagykanizsa város polgármestereiről Károlyi Attila írt egy összefoglaló kötetet Nagykanizsa város elöljárói címmel. A könyvtárban kölcsönözhető.

Nagykanizsa város fejlődéséről Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850–1945) címmel írt tanulmányt a Nagykanizsa városi monográfia 3. kötetében (a 271. oldaltól).

A városi közgyűlés Sabján Gyula halála után határozta el 1939 júniusában, hogy a rendőrség épületének építése során újonnan megnyitott utcát róla nevezik el. A világháború közbeszólt, a szocializmusban a Városi Tanács a „Terv” utca név mellett döntött. A 2007 januárjában tartott közgyűlésen kapta meg az utca az „eredeti” nevét.

Thury György emléktáblája az Ady Endre úton

Ady Endre utca 29.
 

Az emléktáblát 1957. november 10-én avatták fel, amikor a kereskedelmi szakiskola fennállásának 100. évfordulója alkalmából felvette a híres várvédő kapitány, Thury György nevét. A tábla eredetileg a Zrínyi út 33. alatt található épület falán állt, ott működött az iskola 1945 és 1992 között. Az emléktábla 1992 után került át az iskola új helyére, az Ady Endre utca 29. szám alatt álló épületrész falára.
A táblán az alábbi szöveg olvasható: „1857–1957 Thury György Kanizsa vár hős kapitányának emlékének állíttatták ezt az emléktáblát a 100 éves iskola volt növendékei.”
Thury György Kanizsa várának főkapitánya volt 1567 szeptembere és 1571. április 2-a között. Neki köszönhetően került a vár királyi tulajdonba, és indulhatott meg korszerű erődítménnyé alakítása. Számtalanszor visszaverte a törökök támadásait, mígnem 1571-ben Orosztonynál lépre csalták, és a küzdelemben életét vesztette.
Thury György életéről, a Kanizsai vár élén eltöltött éveiről több könyv is foglalkozik, melyek megtalálhatóak a Halis István Városi Könyvtárban:
• Kanász Viktor: Oroszlán a végvárban. Thury György és Nagykanizsa
• Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig. Kanizsa átadásának menete és Thury György kapitánysága. Nagykanizsa Monográfia I. 299-312.
• Müller Veronika: Thury György kanizsai kapitánysága

Kanász Viktor: Nádasdy, Thury, Aldobrandini – A török kori Kanizsa ismert és ismeretlen hősei címmel tartott előadást a könyvtárban, a Hadak útján előadássorozat részeként 2022-ben. A felvétel visszanézhető az interneten.

Fametszet, középen Thury György alakja

A városban a középiskolát sokan Keriként emlegetik. Jogelődjét 1831-ben a város izraelita hitközsége alapította, és 1842-ben már kereskedelmi szaktantárgyakat is tanítottak a falai között. 1857-től kereskedelmi szakiskolaként, 1895-től felsőkereskedelmi iskolaként működött. 1933-ban a fenntartását a város vette át. 1940-től kereskedelmi középiskolának számított, ahová 1945-től már lányok is beiratkozhattak. Az 1954–55-ös tanévben kezdődött el a felnőtt kereskedelmi és vendéglátó-ipari szakmunkásképzés. Az iskola 1957-ben vette fel Thury György nevét. 1967-től kereskedelmi szakközépiskolaként folyatatta működését. 1976. január elsejével közös igazgatás alá helyezték a szakközépiskolát és a szakmunkásképző iskolát, az új neve Thúry György Kereskedelmi Szakközépiskola, Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző Iskola lett. 1991. szeptember 1-jén a Zrínyi utcai épületből költözött a jelenlegi helyére, az Ady Endre utca 29. szám alá. 2000-től a kereskedelmi, vendéglátó technikus képzés mellett idegenforgalmi technikusokat is képez az oktatási intézmény. (Forrás: Kanizsa enciklopédia, Nagykanizsai SzC Thúry György Technikum)
Az iskola jelenleg Nagykanizsai Szakképzési Centrum Thúry György Technikum néven működik.
Thury György nevével több helyütt is találkozunk Nagykanizsán, de néhol Thúry alakban. Az iskolán kívül Thury György nevét viseli a városi múzeum (Thúry György Múzeum) és egy közterület (Thury György tér), ahol szobra is áll. A városban 3 mellszobra is megtalálható, egy a volt DKG udvarán, egy a Vár úton, és egy a róla elnevezett iskola udvarán.

Fischel Fülöp emléktáblája a Szent Imre utcában

Szent Imre utca 4.
 

Az emléktáblát a Zsidó Hitközség állította 2003. október 13-án, Fischel Fülöp Szent Imre utca 4. alatt álló házának, illetve nyomdájának a falára. Az eseményről, melyen a néhai nyomdász unokája, Fejtő Ferenc is részt vett, a Zalai Hírlap és a Kanizsa Újság (35. old.) tudósított.
A táblán az alábbi felirat olvasható: „E helyen állt Fischel Fülöp (1831-1893) nyomdatulajdonos, lapkiadó, papír- és könyvkereskedő háza. Fischel Fülöp elindítója és évtizedeken keresztül kiadója volt a Zala című megyei érdekű lapnak. Helyét a családi vállalkozásban fia, Fischel Lajos vette át. Állíttatta a Zsidó Hitközség, Nagykanizsa 2003”

Fischel Fülöp 1831-ben született a mai Csehország területén. Az 1850-es években már Nagykanizsán dolgozott Markbreiter Jakab nyomdájában. Miután feleségül vette Markbreiter leányát, Friderikát, és megvásárolta a nyomdát, a saját neve alatt a város egyik legjelentősebb nyomdászává küzdötte fel magát. A másik kiemelkedő nyomdász Wajdits József volt. A kettejük munkásságát tekinthetjük a kanizsai könyvnyomdászat fénykorának. A gyorsan fejlődő város és környéke elegendő munkát adott mindkét nyomdának.
Nagyjából 200 könyvet adott ki, német, horvát és magyar nyelven. Nagy volt az igény a szórakoztató könyvekre: álmoskönyvekre, kalendáriumokra, daloskönyvekre. Az ismeretterjesztő könyvek (kertészet, történelem, egészség) mellett tankönyvek, iskolai értesítők és vallásos témájú munkák kerültek ki a nyomdájából. A szépirodalmi kiadványok közül a városban és a környékén élő írók művei a kiemelkedők (1), (2).
A könyvnyomtatás mellett üzleti űrlapok, hirdetések, névjegyek, számlatömbök, esküvői és báli meghívók, halotti jelentések tették ki megrendeléseinek másik részét. Képeslapok is készültek a nyomdájában, melyek már fényképekkel reklámozták a város szépségét, híres épületeit.
1873-ban alapította és adta ki heti rendszerességgel a Zala című, megyei érdekű, közművelődési, társadalmi és gazdasági hetilapot. Bizonyos időszakokban szerkesztette is a folyóiratot.
Vállalkozását az 1880-as években bővítette. Csáktornyán könyvkereskedést vásárolt, majd nyomdát nyitott a településen, és itt jelentette meg a Muraköz című lap első számait. A könyvnyomtatás mellett könyvkötészetet is vállalt.
A házat, melyen az emléktábla áll, 1887-ben építette a Nádor utcába (ma Szent Imre utca) Geiszl Mór tervei alapján. Úgy tervezték az épületet, hogy a pincéjében 1891-től helyet kapott a nyomda is. (Azóta az épület külseje megváltozott, a gazdagon díszített homlokzatot eltávolították, és emeletet is húztak rá.)
Első felesége, Friderika 1882-ben elhunyt. Ebből a házasságból született Ernő és Lajos vezették a Fischel Fülöp Fia(i) Könyvkereskedést. Második feleségét Kohn Rozáliának hívták. Fischel Fülöp 1893. július 11-én bekövetkezett halálakor a nyomdát Lajos vette át. 1909-ben a Zalai Hírlapkiadó és Nyomda Rt. megvásárolta az üzemet. Egy darabig ennek igazgatójaként dolgozott, majd csak a könyv- és papírkereskedéssel foglalkozott. 1944-ben a kanizsai zsidó lakossággal együtt deportálták, és a holokauszt áldozata lett.
A zalai nyomdászat történetéről jelent meg Foki Ibolya: Adatok a zalai nyomdászat történetéhez, 1860-1900 c. tanulmánya a Zalai Gyűjtemény 39. számában. A Halis István városi Könyvtárban kölcsönözhető, és az interneten is olvasható.

Fischel Fülöp nyomdájában megjelent kötetekből maradtak fenn az utókornak, ezek egy része a múzeumban, illetve a könyvtárban megtalálható.
Fischel Fülöp unokájának (Fischel Lajos fiának), Fejtő Ferencnek is található emléktáblája a városban, a Csengery út 22. szám alatt álló szülőházán.

Wlassics Antal és Wlassics Gyula emléktáblája a Deák téren

Deák tér 1.
 

Az emléktáblát 2002. március 14-én avatták fel a Deák tér 1. szám alatt álló ház homlokzatán. Az eseményről a Zalai Hírlap és a Kanizsa Újság (63. old.) is tudósított. Megyeszerte tartottak megemlékezéseket Wlassics Gyula születésének 150. évfordulója alkalmából. A Hevesi Sándor Művelődési Központban a táblaavató után emlékülést szerveztek.
A táblán az alábbi felirat olvasható: „E házban lakott Wlassits Antal városbíró, törvényszéki elnök, Wlassics Gyula jogász, vallás és közoktatásügyi miniszter, a Felsőház elnöke. Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata, 2002”

Wlassics Antal
1815-ben született. 1848-ban Csány László mellett kormánybiztosként szolgált, majd kinevezték a kanizsai nemzetőrség kapitányává. Az abszolutizmus idején visszavonult és szőlőműveléssel foglalkozott. 1861–1865 között városbíró, majd 1872-ben megszervezte a nagykanizsai törvényszéket, melyet 1883-ig vezetett. Deák Ferenc a közeli barátja volt. Nagy jogi tudással bírt, széles látókörű kriminalistának tartották. (Forrás: Kanizsai enciklopédia)
1883. június 21-én hunyt el, és a kanizsai temetőben helyezték örök nyugalomra a családi sírboltban. Temetéséről a Zalai Közlöny (33. old) is beszámolt.

Wlassics Gyula
1852. március 17-én született Zalaegerszegen, Wlassics Antal fiaként. A család 1854-ben költözött Nagykanizsára. Az elemi iskolát és a középiskola alsó osztályait a városban végezte, majd tanulmányait a fővárosban folytatta, ahol jogi diplomát szerzett. 1890-től egyetemi tanárként dolgozott, majd vallás és közoktatásügyi miniszternek nevezték ki (1895–1903). Minisztersége idején a modern Magyarország történetének több fontos törvénye született meg, mint például az izraelita vallás elfogadásáról és a szabad vallásgyakorlásról szóló polgári törvények. Ő vezette be Magyarországon a nyomdatermékek kötelespéldány-rendszerét. (Ez alapján ma is minden Magyarországon kiadott könyvből példányt kell adni az Országos Széchényi Könyvtárnak, ami biztosítja, hogy legalább egy példány fennmarad a hazai könyvekből.) Jelentős népiskolai fejlesztésbe kezdett. Ennek keretében miniszteri ideje alatt mintegy félezer községben nyitottak meg új elemi iskolát, jóval többet, mint az 1920-as években Klebelsberg Kunó minisztersége idején!
1900 januárjában államosította a kanizsai iskolákat, „fölállította Dunántúl a kaposvári és a zalaegerszegi állami elemi iskolák mellé a magyar kultúra harmadik védőbástyáját Nagykanizsán.” (Zalai Közlöny 2. old)
Ő alapította meg a Magyar Képzőművészeti Akadémiát is. Később újra egyetemi tanárként tevékenykedett, majd a Közigazgatási Bíróság elnöke lett. 1918-ban a főrendiház, 1927–1935 között a felsőház elnöke. 1923-tól tagja volt a hágai választott bíróságnak. Jogi és művelődéspolitikai kötetei kiemelkedőek, melyek az interneten is elérhetőek.
1937. március 30-án hunyt el Budapesten, és a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírja a Nemzeti Sírkert része.
Wlassics Gyuláról és családjáról bővebben olvashatunk Wlassics Gyula és kora című tanulmánykötetben. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető. A kötet egyik tanulmánya (Kunics Zsuzsanna: A Wlassics család és Nagykanizsa) az interneten is olvasható.

A városban utca (Wlassics utca) viseli a nevét. A Halis István Városi Könyvtár névadásakor javasolták személyét, végül a helyismereti részleg kapta a Wlassics-terem nevet. Itt Károlyi Attila adományaként portré is látható róla. A Halis-év-könyvben (32. old.) részletesebben is olvashatunk Wlassics Gyula könyvtáralapító szerepéről.
2020-ban posztumusz a város díszpolgára lett.
Wlassics Gyula-díj: azoknak a közművelődésben dolgozó szakembereknek adományozható állami kitüntetés, akik az iskolán kívüli művelődésben elméleti tevékenységükkel, új módszerek kidolgozásával, azok alkalmazásával és terjesztésével kiemelkedő eredménnyel szolgálták a korszerű művelődést és a művészi ízlés fejlesztését. A díjat 1999-ben alapították, 2012-ben adták át utoljára. Augusztus 20-a alkalmából 20 személy részesülhetett a kitüntetésben. 2004-ben Papp Ferenc, a Hevesi Sándor Művelődési Központ egykori igazgatója is a díjazottak között volt.

A Harangjáték adományozóinak emléktáblája a Sétálóutcában

Ady utca 1.
 

A harangjátékot és a harangjáték támogatóinak emléktábláját 2001. március 15-én adták át ünnepélyes keretek között, melyek az Ady utca 1. sz. alatt álló épület homlokzatán kaptak helyet. Az eseményről a Kanizsa Újság (49. old.) és a Zalai Hírlap is beszámolt.

Az adományozók emléktáblája két részből áll. A bal oldali emléktáblán olvasható: „Államalapításunk és a kereszténység felvételének 1000. évfordulójára harangot öntetett: Drill Trans szállító, járműfenntartó és szolgáltató Rt. ; GE Hungary Tungsram Lighting ; Kanizsa Kft. mérnöki-, építővállalkozás ; Kanizsa Trend Kft. ; MOL Magyar Olaj- és Gázipari Részvénytársaság ; Ryno Land ; Az emléktáblát készítette: Draskovics 2001. március 15.”
A jobb oldali táblán olvasható: „Satronic Honeywell ; Szabadics Közmű- és Mélyépítő Kft. ; Zalaerdő Rt. ; Zala Volán közlekedési részvénytársaság ; ZÁÉV Rt. ; Városi Önkormányzat. Az emléktáblát készítette: DKG-EAST Rt. 2001. március 15.”

2000 nyarán Tarnóczky Attila alpolgármester kezdeményezése nyomán készült el a 12 harangból álló harangjáték. Olyan méltó emléket kívántak állítani a millenniumnak, mely idegenforgalmi látványosságként is szolgál a városnak. Az egyik harang elkészítésének a költségeit az önkormányzat vállalta, a többi 11-et kanizsai és zalai cégek finanszírozták, minden vállalat egyet-egyet. Ezen cégek nevei olvashatók az emléktáblákon.
A harangjáték dallamaira országos pályázatot hirdettek (reggeli, déli, esti zene). A szakmai zsűri alapján a nyertesek: Burucs Zoltán: Süss fel! című munkája, Kollonay Krisztina: Déli harangjáték című alkotása és Szigeti István: Este című műve. A harangjáték pontos működési rendje külön táblán kapott helyet.

Az 1956-os forradalom Erzsébet téri emléktáblája

Erzsébet tér 1.
 

Az emléktáblát 2007. október 30-án avatták fel a Vasemberház oldalán a Polgári Kanizsáért Alapítvány és a Polgári Magyarországért Alapítvány támogatásával, az 1956-os nagykanizsai lakosok, forradalmárok tiszteletére. Az emléktábla avatásáról a Kanizsa Újság (4. oldal) és a Zalai Hírlap is beszámolt.
A tábla felirata: „A független Magyarországért, a megszálló szovjet hadsereg kivonásáért tüntető elődeink 1956. október 25-én ezen a téren döntötték le az orosz katona szobrát. Eltiport követelésük 35 év múlva teljesült. 2007. október 23.”

A Szovjet hősi (Felszabadulási) emlékművet 1945. július 15-én avatták fel az akkor Szabadság térnek hívott Erzsébet téren. Az Epifanovics M. P. szovjet százados által tervezett tizenhét méter magas emlékmű tetején egy géppisztolyt tartó szovjet katona szobra állt, mely Sinkó András (1901–1976) szobrász alkotása volt, és a pécsi Zsolnay gyárban készült. Az emlékmű oldalát műkő domborművek díszítették, ezeket a Nagykanizsán élő Vörös János (1897–1963) tervezte és készítette. A talapzat előtt, mintha abból előbújna, egy T-34-es páncélos tank beton mása állt, melyet valódi lövegtoronnyal láttak el. A talapzat két oldalán egy-egy ágyú volt látható.

1956. október 25-én a Dunántúli Kőolajipari Gépgyár (DKG) dolgozói, üdvözölve a pesti forradalmat, felvonulást tartottak a város utcáin, és egyre több kanizsai csatlakozott hozzájuk. Leszedték a hivatalok és intézmények népköztársasági címeres tábláit, a Szabadság térre érve ledöntötték az emlékmű tetejéről a szovjet katonát, majd darabjaira szétverték. Így tettek a talapzat oldalát díszítő domborművekkel is. Az emlékmű tetejére kitűzték a magyar zászlót.
A szobor ledöntéséről korabeli fényképeket is láthatunk A legyőzött győz, az elesett él. Az 1956-os forradalom zalai fotókrónikája című albumban. A könyv a Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető, és online is megtekinthető. (A könyv 41. oldalán kezdődik a kanizsai rész.) A fotókat Kerecsényi Edit múzeumigazgató készítette, és a Vasemberház egykori cégérszobra, a páncélos vitéz lábában rejtegette évtizedekig.
A szobor ledöntéséről egy emlékirat is fennmaradt Csillaghullás Nagykanizsán címmel. Vadlay Alajos, aki a Szabadság téren lakott, 1957-ben vetette papírra a forradalom kanizsai eseményeit, köztük a szobordöntést is. A naplóból részletek 2010-ben jelentek meg a Nagykanizsa 1956 című könyvben. A kötet a könyvtárban kölcsönözhető, és az interneten is olvasható (76. oldal).

Az emlékművet a rongálás után 1959-ben felújították, átalakították. Legfelülre egy ötágú csillag került, a domborművek helyét eltüntették. A katona alakját ezúttal Farkas Aladár készítette el bronzból, és a tank helyére állították. A testtartásán is változtatott az alkotó: Iván (ahogy a városban nevezték a szobrot) már nem lövésre készen tartotta a fegyverét, hanem a lába mellé letámasztva. A talapzaton álló ágyúk megmaradtak a helyükön.
Az átalakított emlékmű 35 évig állt a téren. Felszámolására a rendszerváltás kapcsán került sor, több lépésben. A városvezetés 1990. március 23-ra virradóan eltávolíttatta a két oldaláról az ágyúkat és leszedték felülről a csillagot (megelőzve ezzel az MDF helyi szervezetének akcióját: választási nagygyűlésük részeként szerették volna eltávolítani a vörös csillagot március 23-án délután). 1991. október 10-én a katona szobrát áthelyezték a Tripammer utcai temetőbe, a szovjet katonai sírokhoz. 1992 októberében az oszlopos, nagyobb talapzatot is lebontották. Az Erzsébet tér felújításakor, 2011-ben az alapzatot is megsemmisítették, így már semmi nem emlékeztet az egykorvolt emlékműre.
Az Erzsébet térről és a szovjet emlékműről további képeket láthatunk a Tarnóczky Attila által készített Hol, mi? adatbázisban is.

Nagykanizsa 1956-os történéseivel foglalkozott a Halis Podcast 2021. októberi felvétele.

A városban további két emléktáblát is állítottak az 1956-os forradalom kanizsai eseményeinek. Az egyik tábla a Batthyány Lajos Gimnázium bejárata mellett található, a másik pedig a Sugár úton.

A 48-as gyalogezred laktanyájának emléktáblája a Sugár úton

Sugár út 11.
 

Az emléktáblát 1935. június 10-én állították a 48-as gyalogezred katonái a Sugár út 11. alatt álló hajdani kaszárnyájuk homlokzatára. Az avatóra a Zrínyi-napok nevű ünnepségsorozat keretében került sor, melyet a város idegenforgalmának fellendítése céljából rendeztek meg. A 48-as és a 20-as gyalogezred katonái találkozót tartottak, megkoszorúzták az emlékműveiket is. A táblaállításról a Zalai Közlöny (68. oldal) számolt be.
A márványtáblán az alábbi felirat szerepel: „Ez az épület 1890-től 1918-ig a “zöldhajtókás, sárgapitykés” cs. és kir. 48. gyalogezred kaszárnyája volt.”

A császári és királyi 48-as gyalogezred a 18. század végén alakult meg, állományát főleg zalai katonák alkották. Harcoltak az 1848–49-es szabadságharcban, valamint az I. világháborúban a keleti és az olasz fronton is. A gyalogezred II. zászlóalja 1857 óta mindig Kanizsán állomásozott. Ebben az időben még nem volt önálló kaszárnyája a városnak, az itt tartózkodott különböző alakulatok „fióklaktanyákban”, bérelt házakban voltak elhelyezve, számuk 500 körül mozgott. 1872-ben kezdődtek meg a tárgyalások a hadsereg, a megye és a város között. Első körben a 48-as gyalogezred elhelyezését szerették volna megoldani, de az előkészítés több mint tíz évig elhúzódott, elakadt. 1883-ban az újonnan megnyitott Sugár utat jelölték ki helyszínnek. Következő évben az alispán felfüggesztette a laktanya építésének további előkészítő munkálatait, mert egy zászlóaljat áthelyeztek Sopronba, így kevesebb katona maradt a városban. Azonban a városvezetés nem tett le a közös laktanya megépítéséről. Az eredeti terveket Geiszl Mór építésszel 1886-ban átdolgoztatták, és a következő évben Zalaegerszegen az alispáni hivatal is jóváhagyta. A kivitelezést a szegedi Erdélyi és Társai cég (Erdélyi Mihály, Heitzmann György, Milkó Vilmos és Fiai, Markovics L. társvállalkozók) nyerte el. Az építkezés 1888. szeptemberében kezdődött, 5,5 millió Kanizsán gyártott téglát használtak fel az épületek megépítéséhez. Az átadásra 1890. áprilisában került sor, Frigyes főherceg nevét pedig 1908-ban vette fel.
A gyalogezred az I. világháborúban elesett bajtársaik emlékére 1924-ben a Felsőtemplom falára is állíttatott egy emléktáblát. (A 48-as gyalogezred történetéről bővebben olvashatunk a tábla linkjére kattintva.) Emlékművük – melyet a Zrínyi-napokon megkoszorúztak – a Deák téren látható.
A gyalogezredet a világháború után feloszlatták, a katonaság kiköltözött a falai közül. 1923-ban átépítették a piarista gimnázium számára, majd a rend 1948-as felszámolását követően állami oktatási intézmény működött benne. Az 1950-es évek első felében gimnáziumi, gépipari, vegyipari, kőolajbányászati középfokú képzéseknek adott otthont, majd a Hunyadi János Általános Iskola működött a falai között 1956-tól és 1998-ig. (Az egykori általános iskola emlékére is állítottak táblát az épület falán.) Ezután visszakerült a piaristák tulajdonába, és azóta is a rend általános- és középiskolája működik a város második legrégebb óta álló laktanya épületében.
Tarnóczky Attila: Hol, mi? című adatbázisában számos kép található az épületről.

Az I. világháború hősi halottainak emléktáblája a Móricz Zsigmond Művelődési Házon

Hajgató Sándor utca 1.
 

A márvány emléktáblát 1934. június 24-én állították a Hajgató Sándor utca 1. szám alatt található Kiskanizsai Polgári Olvasókör székházának falára. Az I. világháborúban elesett hat polgári olvasóköri tag tiszteletére helyezték a napjainkban Móricz Zsigmond Művelődési Házként funkcionáló épület bejáratához. A táblán az alábbi felirat szerepel: „Pro Patria 1914-1918. A világháborúban elesett Olvasókör hősi halottainak emlékére: Hegedűs József ; Faics József ; Godina János ; Sneff György ; Varga György ; Varga József”. Az avatásról a Zalai Közlöny (124. old.) és a Zalamegyei Újság számolt be.

A Kiskanizsai Polgári Olvasókör 1870-ben alakult meg, Hajgató Sándor tanár, író és szerkesztő javaslatára. „Zártkörű társas egyesülés, olvasás, közhasznú ismeretek gyűjtése, azoknak egymássali közlése és általában szellemi önművelődés. Kiskanizsa törekvő, értelmes polgáraiból erkölcsi erőt és hasznos polgárt nevelni; társalgás eszmecsere által, e város felvirágoztatása iránt érdeklődést kelteni és annak mind szellemi, mind anyagi fejlődésére jótékonyan hatni.” – olvasható az alapszabályukból.
A 20. század elejére egy virágzó, a társasági élet középpontjában álló egyletté nőtte ki magát. Saját könyvtáruk is volt, rendszeressé váltak az előadások, felolvasások, könyvismertetések. Kezdetben termeket béreltek a településen.
Az I. világháború jelentősen visszavetette az Olvasókör működését. 1914-ben több olvasóköri tagnak is be kellett vonulnia katonának. Amikor katonaság érkezett a városba, az épületüket át kellett engedni a hadseregnek. A kanizsai katonák a 20-as és a 48-as gyalogezredben teljesítettek szolgálatot a világháború idején. Az ő emlékükre a Felsővárosi templom (Jézus Szíve Plébániatemplom) hátulsó homlokzatára is állítottak emléktáblákat, a történetük itt és itt olvasható.
Az egyleti élet az 1920-as évek második új lendületet vett: 1927-ben saját épületet vásároltak, melyet átépítettek, bővítettek. 1928. november 11-én avatták fel az Olvasókör székházát. Az eseményről a Zalai Közlöny (62. oldal) is beszámolt.
A gazdasági világválság és a második háború meggyötörte a kiskanizsaiakat, ami rosszul érintette az olvasókör működését is. Egyre többen tartoztak a tagdíjjal, és sokaknak be kellett vonulni katonának, többségük a harctéren esett el. 1948. december 27-én a Kiskanizsai Polgári Olvasókör átmenetileg megszűnt létezni, székháza a kommunista párt székháza lett. 1958 óta kultúrotthon működik a falai között, a Móricz Zsigmond nevét 1963 óta viseli.
1990-ben éledt újjá az olvasóköri élet, és azóta is a művelődési házzal közösen szolgálják a kiskanizsaiak kulturális életét. Az Olvasókör az országos olvasóköri szövetség tagjaként rész vesz a Kárpát-medencei olvasókörök rendezvényein. Ma az olvasókörön belül működő Árvácska dalkör a legaktívabb. Ők évente megrendezik az Olvasókör jubíleiumi dalversenyét, és – új hagyományként – megrendezik a kanizsai busójárást is a mohácsi busójárást szervező mohácsi Olvasókörrel együttműködve.
Az Olvasókör nem csupán saját rendezvényeket szervez, hanem részt vesz a nagykanizsai városi rendezvényeken, melyek közül a legjelentősebb a kiskanizsai Búcsú (a kiskanizsai Sarlós Boldogasszony templom búcsúja) és a nagykanizsai Dödölle Fesztivál.

A Móricz Zsigmond Művelődési Ház falai között talált otthonra a Halis István Városi Könyvtár Kiskanizsai Fiókkönyvtára is.
Tarnóczky Attila: Hol, mi? adatbázisában részletesen olvashatunk az épület történetéről és az egylet életéről is.

Sigmund Romberg emléktáblája a Zeneiskola falán

Sugár utca 18.
 

Az emléktáblát 2010. szeptember 25-én állította a Sigmund Romberg Emlékbizottság és a város önkormányzata a Sugár utca 18. sz. alatt álló Farkas Ferenc Zene- és Aranymetszés Alapfokú Művészeti Iskola homlokzatára. A táblaállításról a Kanizsa Újság (67. oldal) és a Zalai Hírlap is beszámolt. A táblát Ádám Krisztián ötvösművész készítette, és az alábbi felirat olvasható rajta: „Sigmund Romberg 1887 Nagykanizsa - 1951 New York. Zeneszerző, szövegíró, producer, az amerikai operett és musical egyik úttörője. Állíttatta Halász Gyula és Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata, 2010”. Az emléktábla alumínium-szilícium ötvözetből készült, melynek állapota az évek alatt jelentősen leromlott. 2022 őszén az Emlékbizottság és a Városvédő Egyesület kezdeményezte a tábla felújítását. A Nemzeti Panteon Alapítvány támogatásával és magánszemélyek adakozásából készítette el újra a táblát Ádám Krisztián gránitból. Az ünnepélyes átadásra 2023. március 24-én sor került sor, melyről a Zalai Hírlap számolt be.

Sigmund Romberg 1887. július 29-én született Nagykanizsán. Apja Rosenberg Ádám (zongorista, évtizedekig jelen volt a város zenei életében többféle minőségben is). Tősgyökeres nagykanizsai családban született, valószínűleg a Fő út 23. alatt. Apja, miután a zenéből nem tudta már eltartani a családját, a Gutman család beliscei faüzemében lett kereskedelmi igazgató, így a fia csak csecsemőkorát töltötte a szülővárosában.
Mérnöki pályára készült, ám Bécsben tanulva végleg megigézte a zene. 1909-ben kivándorolt az Egyesült Államokba. Ott hamarosan nagy karriert csinált, mint operettes, zenés játékok, filmzenék, show-k zeneszerzője. Fénykora az 1920-as, 1930-as évekre esett, legismertebb zenés darabja a The Student Prince (1924). Saját zenekarával sokat koncertezett, rádióban is gyakran szerepelt. Hatvannégy évesen hunyt el, a Hartsdale-i Ferncliff temetőben nyugszik.
A meghonosodó új műfaj, a musical egyik atyjaként tekintenek rá. Halála után zenés mozifilm készült róla. 1970-ben az elsők között iktatták be a Dalszerző Hírességek CSarnokába (Songwrites Hall of Fame). Slágereit napjainkig a legnagyobb jazz- és klasszikus zenészek tűzik műsorukra. (Forrás: Kocsis Katalin: Nagykanizsa zenei lexikona)
Sigmund Rombergről (és édesapjáról, Rosenberg Ádámról) további érdekes és hasznos információk olvashatók Kocsis Katalinnak, a város zenei életének elkötelezett kutatójának Kataliszt elnevezésű blogján.

A Kanizsai Antológia 18. kötetében olvasható egy írás, egy képzeletbeli riport a zeneszerzővel, dr. Rontó Attila tollából. A címe: Interjú Sigmund Romberggel, és a Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető.

II. Rákóczi Ferenc emléktáblája a Rákóczi utcában

Rákóczi utca 1.
 

Az emléktáblát az önkormányzat, a Városvédő Egyesület és Móricz István nyugalmazott alezredes állíttatta a fejedelemről elnevezett utca első házának (Rákóczi utca 1.) homlokzatára, a Rákóczi-szabadságharc 304. évfordulója alkalmából. Móricz István készítette a fekete márványtáblán látható II. Rákóczi Ferenc domborművet bronzból. (A katona-szobrász munkáival a városban több helyen is találkozhatunk.)
A táblán az alábbi felirat olvasható: „II. Rákóczi Ferenc 1676–1735 A Habsburgok híres várainak nagy részét – köztük Kanizsa várát is – leromboltatták. Az erős, független állam kiépítéséért harcoló fejedelemben az utókor az önzetlen, a hazáért a végsőkig kitartó embert tiszteli. Állíttatta: Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata Móricz István Ny.á. Honv. Alezredes Nagykanizsa Városvédő Egyesület”
Az ünnepélyes átadásról, melyet 2007. május 11-én tartottak, a Kanizsa Újság (35. oldal) számolt be.

II. Rákóczi Ferencnek személyes kötődése nincs a várossal, mégis hatással volt Kanizsa történelmének alakulására. A Habsburg-udvar 1702-ben adta ki várrombolási rendeletét, melynek egyik oka a „rebellis” magyaroktól és II. Rákóczi Ferenctől való félelem volt. Oross Andrástól, a téma szakértőjétől olvasható az interneten egy tanulmány a várrombolásokról, megemlítve benne Kanizsa várát is. (A félelem nem volt alaptalan, 1704 januárjában Rákóczi seregének ezereskapitánya, Szarka Zsigmond elfoglalta Kanizsa városát, de a következő évben már ki is szorult a településről.)

Kanizsa vára a 14. század végén épült fel, és az évszázadok alatt többször átépítették, bővítették. A belső része valószínűleg a mai Vár 5. szám alatt helyezkedett el. A vár korabeli ábrázolásairól és a jelenkori maradványairól bővebben olvashatunk, illetve láthatunk képeket a Tarnóczky Attila által létrehozott Hol, mi? adatbázisban.
Leghíresebb „bajvívó” kapitánya Thury György volt, emléktáblája a róla elnevezett iskola falán látható.
A vár a 17. században török uralom alatt állt. 1600. október 22-én foglalták el a törökök, s bár többször is próbálta a császári és magyar sereg visszafoglalni, 1690. április 13-án vonult ki a török sereg falai közül. Ezt követően a bécsi udvar 1702-ben szétbontásra, lerombolásra ítélte az amúgy is romlásnak indult, felújítandó várat a benne lévő épületekkel egyetemben. A bontási munkálatok több, mint egy évig tartottak, vár köveiből a lakosság segítségével épült fel az Alsóvárosi plébániatemplom, valamint több középület és lakóház. A Berge Kristóf várparancsnok házának falába még ágyúgolyót is építettek. (Az épületek közül napjainkban már csak a templom áll.)

Kanizsa várának történetéről több könyv és tanulmány is született (melyek kölcsönözhető a Halis István Városi Könyvtárban):
● V. Molnár János: Kanizsa vára
● Méri István: A kanizsai várásatás
● Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig. Megjelent a Nagykanizsa város monográfia 1. kötetében. Az internetről digitálisan is elérhető.
● Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza, 1690-1849. Megjelent a Nagykanizsa városi monográfia 2. kötetében. Az interneten is olvasható.

A Thury György Múzeum állandó kiállításán több régészeti lelet, tárgy is látható a vár és a középkori város történetéről.  A honlapon meg is tekinthetők – a hónap műtárgyaként – a vár 1690. évi török uralom alóli felszabadításának emlékére veretett érmék.
A városban a Vár utca neve őrzi emlékét, mely a vár egykori helyén húzódik. Az önkormányzat és a Városvédő Egyesület egy Várkapu Emlékművet is emeltetett ugyanitt, melyet 1998. szeptember 12-én adtak át. A 2024-ben elhunyt híres kanizsai iparművész, Járási Ildikó által bronzból és tűzzománcból készített városi címer díszíti.
Markó Krisztina iparművész több makettet is készített a várról. Az egyik a Halis István Városi Könyvtárban került kiállításra, a másik a vár egykori helyén található szeméttelep központjában. Itt a vár és az egykori mezőváros makettje is megtalálható egy minikiállítás részeként. A Netta-Pannónia Környezetvédelmi Kft. (ma: MOHU) a Thury György Múzeummal közösen hozta létre a vártörténeti kiállítást, illetve a hozzá kapcsolódó honlapot, ahol képek, videók, könyvek találhatóak a várral kapcsolatban.
Az Erzsébet téren 2016 áprilisa óta látható Szemenyei-Nagy Tibor szobrászművész Kanizsa vára és erődített városa című alkotása.

Az 1956-os forradalom emléktáblája a Batthyány Lajos Gimnázium bejáratánál

Rozgonyi u. 23.
 

Az emléktáblát az 1956-os forradalom 50. évfordulója alkalmából avatta fel a Polgári Kanizsáért Egyesület és a Polgári Magyarország Egyesület a Batthyány Lajos Gimnázium bejárata melletti homlokzaton. Az ünnepélyes eseményre 2006. október 20-án került sor, melyről a Zalai Hírlap és a Kanizsa újság (51. old.) is beszámolt.
A táblán az alábbi szöveg olvasható: „Ezen iskola diákjai és tanárai 1956. október 23. után bátrak voltak tüntetni és tettre késznek lenni. Elsők között vonultak Nagykanizsán az utcára, s itt született a "Csittvári krónika" is. Emiatt a megtorlás sem maradt el. Tiszta szándékuk a mai ifjúság számára is példaértékű! 2006. október 23.”

A város az 1956-os forradalmi eseményekhez október 25-én csatlakozott, mikor a Gépgyár dolgozói az utcára vonultak, majd a lakosság megrongálta a Szabadság téren a Szovjet hősi emlékművet. Ennek emlékére 2007-ben állítottak táblát az Erzsébet téren. Másnap, október 26-án az Irányi Dániel Gimnázium (a mai Batthyány Lajos Gimnázium) diákjai két tanáruk, Rimay Béla és Solti Jenő kíséretében a Gépgyár dolgozóival együtt a laktanyához mentek, hogy a katonaság támogatását kérjék a budapesti fiatalok megsegítésére. A városban a diákok a megmozdulások aktív résztvevői voltak, bevonták őket a Nemzetőrség munkájába is. A rend fenntartására megalakult Nemzetőrséget Orbán Nándor vezette, amely előtt is emléktáblával tiszteleg a város.
A gimnáziumban megalakult a diákönkormányzat (Diákszövetség) Hulesch Béla tanár úr vezetésével, elnöke Bittera Zoltán, titkára Pék Pál, gazdasági felelőse Riechel Mária lettek. A diákok harmadévesek voltak, és a két fiú Harkány László tanár úr osztályába járt. Ugyanúgy, mint Horváth András, Tikk László, Kovács Sándor, Tóth László, Takács László, Kovács István, Kosztricz Tamás és Salamon József, akik az eseményeket és az akkori Magyarországgal kapcsolatos gondolataikat lejegyezték az általuk írt „Csittvári Krónikák”-ba. Jókai Mór „És mégis mozog a föld” című regénye alapján adták a füzetnek a „Csitt!” címet. A bejegyzések álnév alatt íródtak, az első 1956 decemberében, az utolsó 1957 júniusában. A füzetet utána elrejtették, de valaki – személyére máig nem derült fény – feljelentése nyomán megtalálták, és a diákokat a Diákszövetség tagjaival együtt bíróság elé állították.
1958 januárjában hozta meg a megyei bíróság az ítéletet, mely megállapította, hogy „a terheltek elkövették a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban tevékeny részvétellel elkövetett bűntettet, ezért őket a megyei bíróság bírói megrovásra ítéli.” A már érettségi előtt álló diákok visszatértek a városba, de az iskolájuk kirúgta őket. Végül az ország különböző pontjain sikerült később leérettségizniük, ám a hatalom rajtuk tartotta a szemét, sokáig megbélyegzettként éltek. (Erről a Pék Pál emlék-olvasóteremben is olvashatunk).

A rendszerváltáskor mindenkit országosan rehabilitáltak, akit az 1956-os forradalommal kapcsolatban elítéltek. Balogh László, a gimnázium igazgatója 2017-ben külön, névre szólóan is kezdeményezte a „csitt”-esek rehabilitálást. A Zalaegerszegi Törvényszék az 1989. évi XXXVI. törvény 1. §-a alapján semmisnek minősítette az 1958-as ítéletüket.

A Csitt Krónika 2010-ben megjelent nyomtatásban is, a Nagykanizsa 1956 című könyvben. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető, de online is olvasható (108. old.).

A Mindentudás Nagykanizsai Egyeteme előadássorozat 11. része Nagykanizsa 1956-os történetével foglalkozott, melyben a „csittesek” is megszólalnak. A 2010-ben felvett előadás visszanézhető az interneten.

A Volt Városi Színház emléktáblája a Medgyaszay Házon

Sugár u. 5.
 

Az emléktáblát 1997. március 15-én avatták fel a hajdani Városi Színház és Mozi épületének Rozgonyi utca felőli homlokzatán. Az eseményről a Zalai Hírlap és a Kanizsa Újság (73. oldal) is beszámolt. A táblán az alábbi szöveg olvasható: „70 éve, 1927. március 15-én avatta fel a Városi Színházat a Nemzeti Színház igazgatója Hevesi Sándor. Az épületet Medgyaszay István tervezte. 1997. Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata”.
Az épületet 2006-ban felújították, melynek során az eredeti emléktábla eltűnt. A tábla újbóli elkészítése Biczó Lajos és Hézinger László felajánlása révén vált lehetővé, melyet 2007 márciusában helyeztek vissza az épület falára.  

Nagykanizsa a 19. század közepe óta szeretett volna egy állandó színházépületet emeltetni. 1902-ben épült fel a 450 férőhelyes Aréna, mely fából készült és nyári színházként funkcionált 1920-ig (a jelenlegi könyvtár helyén).
1926 februárjában alakult meg a Nagykanizsai Közművelődési Egyesület a célból, hogy kőszínházat emeltessenek a városban. Az európai rangú építész, Medgyaszay István tervei alapján valósult meg a teátrum. Az épület fő- és oldal homlokzatát sgraffito technikával festett, a Bánk bánból, a János vitézből és a Falu rosszából vett jelenetek díszítik, melyeket Baksányi festőművész tervei alapján Beszédes Ottó fővárosi „műmester" készített. A két főkaput Szeghalmy Bálint városi mérnök tervezte. Zsinórpadlással felszerelt színpada 140 m2-es, előtte süllyesztett zenekari hely, két oldalán az öltözők és a díszletraktárak kaptak helyet. 465 ülőhelyes nézőtere 18 hátsó és oldal páhollyal, karzat nélkül készült. Az előcsarnok két oldalán ruhatár, iroda, pénztár, cukrászda, mosdók voltak. Belső kiképzésében is a népi faépítészet hagyományait fejlesztette tovább. Kivitelezője a helyi Városépítő Rt. volt.
A színház ünnepélyes átadásáról a Zalai Közlöny (84. old.) is beszámolt. Az eseményen tiszteletét tette Kállay Tibor egykori pénzügyminiszter és Medgyaszay István is. Az avató beszédet Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója mondta, aki maga is Nagykanizsán született.
Az épület évtizedekig színház- és mozielőadások, hangversenyek, ünnepségek és más reprezentatív rendezvények otthona lett. A pécsi és a kaposvári színészek előadásait láthatta a közönség 1976-ig. (Ekkor épült fel a Hevesi Sándor Művelődési Központ, és az előadások helyszíne oda helyeződött át.) A néhány hétig tartó színházi évadokat leszámítva az épület főként moziként funkcionált. A vidéki városok között Nagykanizsán játszották le elsőként a világ legelső hangosfilmjét 1930. február 5-én. Városi Mozi, Béke Mozi majd Apolló néven működött a 2000-es bezárásáig. Az épület a 2000-es évek közepén felújításon, bővítésen esett át – az eredeti tervekhez hűen ragaszkodva – Zalaváry Lajos (Kossuth- és Ybl-díjas építész) irányításával. 2006 októberében került sor az ünnepélyes átadásra. Azóta a Medgyaszay Ház nevet viseli, és Kanizsa Kultúrális Központ részeként működik.
Medgyaszay Ház történetéről bővebben is olvashatunk Kocsis Katalin: Kataliszt blogján.
A város színháztörténetéről Dobó László írt könyvet: Színházi élet Nagykanizsán, 1784–1950. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető. 
Nagy Csaba: Nagykanizsa mozitörténete című könyve a múlt században a városban működő filmszínházakat mutatja be. A könyvtárban kölcsönözhető.

17. Gyalogezred és Thury dandár emléktáblája a Teleki úton

Teleki u. 19.
 

A táblát 2001. november 12-én állíttatta a Honvéd Hagyományőrző Egyesület a Teleki utca 19. szám alatt álló épület falára, mely egykor a Thury-laktanya dandár parancsnokságának adott otthont. A táblaavatóról a Kanizsa Újság (62. old.) és a Zalai Hírlap is beszámolt. Az emléktáblán az alábbi felirat olvasható: „A volt m.kir. 17. gyalogezred és a volt Thúry dandár emlékére. 2001. H.O.H.E.”

Hajdan a Teleki utcában álló laktanyában állomásozott a 17. honvéd gyalogezred, majd a 14. Thúry György Gépesített Lövészdandár. A laktanyát 1916-ben építették, akkor a IV. Károly nevét viselte. Napjainkban már csak 4 épületrésze áll: a kápolna, a dandárparancsnokság, a mosoda és tornaterem épülete, valamint a gépfegyverosztály legénységének háza. A laktanyáról bővebben olvashatunk, illetve képeket is láthatunk a Tarnóczky Attila által létrehozott Hol, mi? adatbázisában.

A 17. honvéd gyalogezred 1938. október 1-jén alakult, létszámát zalai katonák alkották. A három zászlóaljból kettő Kanizsán állomásozott: az 1. zászlóalj a Teleki úton, a 2. pedig a Dózsa György úton álló József főherceg laktanyában. 1939-ben részt vettek Kárpátalja visszafoglalásában, és 1940-ben az erdélyi bevonulásban is. A nagykanizsai 9. könnyű hadosztály részeként 1942. áprilisában indultak el a Don-kanyarba. Egy évvel később 67 tiszt és 1680 közkatona tért vissza a városba. (Az ő emléküket még egy emléktábla őrzi a városban, a Felsőtemplom falán.) Az ezredet 1944 tavaszán újjászervezték és a keleti frontra vezényelték, de a hatalmas vérveszteségeik miatt végül augusztusában feloszlatták.
A 17. honvéd gyalogezred eredeti zászlaja megtalálható a Thúry György Múzeumban. Kalandos úton, közel 50 év elteltével került vissza a városba. A csapatzászlót 1939. augusztus 13-án szentelték fel, az eseményről a Zalai Közlöny (77. oldal) tudósított. A zászlószentelésről fennmaradt egy fénykép is Perjés Géza hadtörténész hagyatékából (aki a Ludovika Akadémia elvégzése után 1939 és 1944 között Nagykanizsán szolgált csapattisztként). A gyalogezred 1944-es feloszlatását követően a visszamaradó különítmény, ami a pótkeretet jelentette, magával vitte az ezredzászlót Németországba. A visszavonuló katonák itt hagyták megőrzésre a bajoroknál, akik Wang és Unterreit település templomaiban rejtették el. A pucheimi Német – Magyar Baráti Társaság közreműködésével kerül vissza Nagykanizsára 1995. április 21-én. Az ekkor rendezett ünnepségről a Zalai Hírlap is beszámolt. Az eseményen részt vettek a 17. gyalogezred egykori katonái, valamint Thury György Gépesített Lövészdandár díszszázada is.

A IV. Károly laktanya 1951-től felvette Dózsa György nevét, és 29. lövészezred állomáshelye lett. A lövészezred egy évvel korábban, 1950-ben alakult meg Tabon. 1958. december 31-e után 14. Gépesített Lövészezred néven működött. 85 mm-es páncéltörő lövegek, Kalasnyikov géppisztolyok, T–55 típusú harckocsik is a felszerelésük részét képezték. 1968-ban a lövészezred részt vett a csehszlovákiai bevonulásban. 1987-ben átszervezték és átnevezték 14. Thúry György Gépesített Lövészdandárrá. 1990-ben a laktanyát is átnevezték Thúry Györgyre. (Thury György a törökkor végvári hősének, a kanizsai vár 1569-1571 közötti kapitányának nevét Thúry, Thuri alakban is megtaláljuk forrásokban és intézménynevekben. Életéről bővebben olvashatunk az emlékére állított tábla kapcsán is.)
A Magyar Honvédség életében bekövetkezett haderőreform a kanizsai helyőrséget is érintette. A Thúry György Gépesített Lövészdandár 1995 decemberében megszűnt, a laktanya pedig 1997-ben zárta be kapuit. Az emlékszobában őrzött relikviák a Thúry György Múzeumba kerültek.

Poprádi Zoltán, nyugállományú honvéd ezredes, a Thury Dandár egykori parancsnoka 2023-ban tartott előadást Nagykanizsa, a katonaváros címmel. Beszélt a város katona múltjáról, kiemelten a Thury-laktanyáról és a lövészdandárról. A Hadak útján előadássorozat részeként megrendezett esemény visszanézhető az interneten.

Nagykanizsa város katona múltjáról 2003-ban jelent meg egy tanulmánykötet: Volt egyszer egy katonaváros címmel. A Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető és online is olvasható.

A 48-as gyalogezred emléktáblája a Felsőtemplom falán

Deák tér
 

A táblát 1924. augusztus 23-án, a háborús tűzkeresztségük 10 éves évfordulóján állították az ezred életben maradt tagjai a Felsővárosi templom hátsó bejárat melletti falára, az alábbi szöveggel: „A 48.ik közös gyalogezred hőseinek emlékére, akik a világháborúban hazájukért életüket feláldozták. Emelték a régi bajtársak, 1924” A nagyszabású avató ünnepségről a Zalai Közlöny tudósított. A Pesti Hírlap 1929. október 2-i számában megjelent egy korabeli kép, mely a táblaavatón készült.
(Szintén a Felsőtemplom hátsó bejáratánál található a 20-as gyalogezred emléktáblája is.)

A császári és királyi 48-as gyalogezred 1721-ben alakult meg, állományát főleg zalai katonák alkották, s bár 1796-ban feloszlott, két évvel később újra felállították. (Petőfi Sándor 1838 és 1840 között szintén ebben alakulatban szolgált, csak Sopronban.) A gyalogezred harcolt az 1848–49-es szabadságharcban is. A II. zászlóalj 1857 óta mindig Kanizsán állomásozott, kaszárnyájuk (melyben ma a piarista iskola működik) 1890-re épült meg a Sugár úton. Ezredtulajdonosa Franz Rohr volt.
A szarajevói merényletkor az ezred kanizsai zászlóalja a városban tartózkodott, nem vettek részt a bosznia-hercegovinai hadgyakorlaton. Az I. világháború kitörésekor a teljes ezredet Nagykanizsán vonták össze. Az ezred az I. hadsereg V. hadtestének (Pozsony volt a központja) 14. hadosztályához tartozott. 1914. augusztus 12-én indultak el az orosz frontra, az első bevetésük augusztus 23-án volt a Szan-folyónál, a krasnik-i csatában. 1916-ig a keleti fronton harcolt az alakulat (Kelet-Galícia, Lemberg, Krakkó, Ivangorod, Sereth-folyó környéke), mely 1916 augusztus és szeptember folyamán egy 10 hétig tartó folyamatos küzdelemben elvesztette a katonáinak több, mint a háromnegyedét. Az ezred föltöltése után, 1917-ben az olasz frontra vezényelték át őket. Végigküzdötték a 11. isonzói csatát, 1918-ban a Piave-folyónál harcoltak az olasz fegyverszünetig, számukra ekkor véget ért a háború. Közel három hétig tartott hazaútjuk, melyet gyalog vagy lovaskocsin tettek meg.  Az életben maradt katonák 1918. november 17-én érkeztek haza Nagykanizsára, melynek híre a Zalai Közlönyben (25. old. jobb alsó sarok) is megjelent.
1919. januárjában az ezredet már nem sikerült katonákkal feltölteni, így a 20-as honvéd ezreddel együtt 20-as gyalogezreddé vonták össze őket, majd a trianoni béke következtében feloszlatásra kerültek.
A 48-as gyalogezrednek emlékművet is állítottak a városban, a Deák téren.

Szekér Imre Tibor: Háborús emlékek a császári és királyi 48. gyalogezredről, 1914-1918 című többkötetes könyve részletesen foglalkozik a gyalogezred történetével, mely a Halis István Városi Könyvtárban kölcsönözhető.
A Zalai Múzeum 7. kötetében olvasható Hegedüs András: A nagykanizsai cs. és kir. 48. gyalogezred története, különös tekintettel annak I. világháborús tevékenységére c. tanulmánya, mely a könyvtárban kölcsönözhető és az interneten is elérhető.

A 20-as gyalogezred emléktáblája a Felsőtemplom falán

Deák tér
 

Az emléktáblát a 20-as gyalogezred tisztikara állíttatta az idegenben nyugvó katonáik emlékére 1918. augusztus 28-án, az ezred tűzkeresztségének négy éves évfordulóján a Felsővárosi templom falára. Az épület hátsó bejárata mellett, a bal oldalon látható, míg a bejárattól jobbra a 48-as gyalogezred emléktáblája kapott helyet 1924-ben.
A tábla ünnepélyes avatójáról a Zalai Közlöny (18. old) és a Zalai Hírlap (45. old.) is részletesen beszámolt.
A táblán az alábbi szöveg olvasható: „Az idegenben nyugvó huszas honvéd hősök emlékének. Az ezred tűzkeresztségének IV. évfordulóján, 1918. VIII. 28. A M. Kir. 20. honvéd gy. ezred tisztikara.”

A magyar királyi 20. honvéd gyalogezred rövid történetét megtaláljuk a Kanizsai Enciklopédiában és a Barbarits Lajos szerkesztette Nagykanizsa monográfiában is. A gyalogezred 1886-ban alakult. Az ezredtörzs, az I. és a II. zászlóalj állomáshelye Nagykanizsa volt, kezdetben a Sugár út 9. alatt felépített kaszárnyában állomásoztak. Miután a katonaság létszámának emelése miatt ezt kinőtték, új laktanyát építettek a számukra a Dózsa György úton, melyet 1902-ben adtak át, és József főhercegről neveztek el.
A város úgynevezett házi ezrede a 4. hadsereg 41. honvéd gyaloghadosztályának alárendeltségébe tartozott, a 82. dandár részeként. Az első világháború kitörése után, 1914. augusztus 14-én a gyalogezredet a galíciai orosz frontra vezényelték, és két héttel később, augusztus 27-én vívták első csatájukat. Véres ütközetekben vettek részt: Posadov, Lemberg, Rovaruska, San, Krakkó, Gorlice, Rremysl visszafoglalása, volhinai támadás. 1916 decemberétől az olasz fronton harcoltak (Isonzó, Piave). A fegyverszünetet követően az ezred életben maradt katonái november 21-én értek haza a városba, melyről a korabeli Zalai Hírlap is beszámolt.
A világháború alatt az ezred parancsnokai Sypniewky György ezredes, Hazslinszky Emil alezredes, Bugsh Aladár őrnagy, Ágoston Béla alezredes, Conradt Rezső, Csorba István százados, Pottyondy Gusztáv százados, Istvánffy Miklós őrnagy és Schroy István alezredes voltak. (A 41. honvéd gyaloghadosztályt a háború alatt Schamschula Rezső tábornok vezette.) 
Háborús érdemeik elismeréséül IV. Károly király ezredtulajdonost nevezett ki számukra, báró Szurmay Sándor altábornagy és honvédelmi miniszter személyében, aki 1905 és 1907 volt az ezred parancsnoka. Ez akkoriban a legmagasabb kitüntetésnek számított, melyet a 20-asokon kívül csak egy honvédezred tudhatott a magáénak.
A világháború után a 48-as honvédezreddel összevonva 20-as gyalogezreddé alakultak, egészen a trianoni békét követő feloszlatásukig.
A 20-as honvéd ezrednek emlékművet is állítottak a városban 1930-ban.
Az ezred hadi tevékenységéről Szepessy-Bugsch Aladár írt és szerkesztett kétkötetes könyvet, mely A m. kir. nagykanizsai 20-ik báró Szurmay Sándor honvéd gyalogezred története a világháborúban címmel jelent meg 1931-ben. Az interneten online olvasható (1. kötet és 2. kötet)

A Nagykanizsai Honismereti füzetek 35. kötetben emlékezik meg Szurmay Sándorról, mely a Halis István Városi Könyvtárban hozzáférhető. Hegedűs Elemér: Vitéz uzsoki báró Szurmay Sándor magyar királyi vezérezredes, Nagykanizsa díszpolgára.

A 20/II. népfelkelő hadtápzászlóalj első világháborús részvételéről szól Hortobágyi Ferenc: Események a balkáni hadszíntéren az első világháborúban című könyve, mely szintén kölcsönözhető a könyvtárban, és az interneten is elérhető.

A könyvtárban 2023. november 8-án Pintér Tamás – a Magyar Nemzeti Levéltár levéltárosa, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány kuratóriumi elnöke, a téma avatott szakértője – Nagykanizsai 20-as honvédek nyomában az Isonzónál címmel tartott előadást. A programra a Huszár András által szervezett Hadak útján előadás-sorozat részeként került sor. Az előadás megtekinthető az interneten.

József főherceg laktanya a Dózsa György úton

Dózsa u. 73-75.
 

Az emléktáblát a Honvéd Hagyományőrző Egyesület állíttatta 1997-ben a Dózsa u. 73-75. sz. alatt álló József főherceg laktanya díszkapujára. A fehér márványtáblán az alábbi felirat olvasható: „A volt József fhg. laktanya emlékének megörökítésére 1902-1995. HOHE Nagykanizsa 1997.”

A laktanya a nagykanizsai 20. honvéd gyalogezred állomáshelyeként épült. 1895-ben a honvédelmi miniszter elrendelte a Nagykanizsán állomásozó katonák számának növelését. A 20-asok eredeti kaszárnyáját 1886-ban adták át a Sugár úton. Ez kicsinek bizonyult volna a megemelt számú katonasághoz, a bővítése pedig drágább, így a város új laktanya építése mellett döntött. Az építkezés előkészítése évekig elhúzódott, végül 1901-ben álltak neki a munkálatoknak. Az épületegyüttest a szombathelyi Rauscher Miksa tervezte, a kivitelezésével Harkányi Edét bízták meg, aki helyi mesterembereket is alkalmazott. A lakatosmunkák a kanizsai Kohn Samu keze munkáit dicsérik. A laktanya 1902. szeptember 1-jére készült el, egy ezredtörzs és két zászlóalj elhelyezését biztosította. József főhercegről a következő évben nevezték el, az ő személyes engedélyével. Tarnóczky Attila: Hol, mi? című munkájában számos kép található a korabeli laktanyáról.
Az I. világháború idején ebből az épületből indultak a frontra a 20. honvédek, emléktáblájuk a Felső templom (Jézus Szíve Plébániatemplom, melyet Felsővárosi templomnak is neveznek a kanizsaiak) falán kapott helyet. A világháború után a 20. honvéd gyalogezredet feloszlatták.
1922. január 1-jén létrejött a Magyar Királyi Honvédség. A város háziezrede a 6. honvéd gyalogezred lett, 1926 és 1934 között e laktanya adott helyet az ezred parancsnokságának.
Ezt követően az 1938. október 1-jén felállított 17. honvéd gyalogezred 2. zászlóalját és az ezredparancsnokságot helyezték el a laktanyában.
A háborús mozgósítások 1941 áprilisában kezdődtek.  A II. világháborúban harcolt kanizsai alakulatok emléktáblája szintén a Felsőtemplom falán látható.
1945 és 1946 között a laktanya Petőfi Sándor nevét viselte. Az 1950-es években a katonaság végleg kiköltözött a falai közül, az épületeket lakásokká, raktárakká alakították át. Az évtizedek alatt nagyon leromlott az állapota, napjainkra a (sárga vakolatszíne miatt) Citrom-sziget gúnynévvel szerzett kétes hírnevet magának: évtizedekig részben mélyszegénységben élő, részben kriminalizált családok által lakott önkormányzati épületegyütteseként működött, mára a lakások többsége üres (Magyar Éva írt erről a Pannon Tükörben). Felmerült, hogy lehetne a sokak által még mindig megmentendőnek gondolt épületegyüttes a nagykanizsai egyetemi campus helye is, de ez a terv sem valósult meg. A megoldás még várat magára.
A Magyar Vöröskereszt ma is üzemeltet itt éjjeli menedékhelyet, átmeneti szállót hajléktalanok részére. 2021-ben dokumentumfilmet forgattak róla Bácskai Gabriella rendezésével.

2007-ben a város posztumusz kitüntette Jókuthy Bélát, mint a József főherceg laktanya parancsnokát Nagykanizsa Megyei Jogú Város Címere emlékplakettel. Jókuthy Béla Budapesten született 1871-ben, és a katonai pályát választotta hivatásul. 1917-ben helyezték Nagykanizsára, ekkor már honvéd alezredes volt. Halálig a városban élt, a kanizsai temető I. világháborús hősi parcellájában nyugszik.

Vissza az oldal tetejére